Trianoni menekültek

A szerző 2008-2009-ben a szepességi szászokról, a cipszerekről szeretett volna filmet készíteni. A téma szakértője, Illés Zoltán felhívta a figyelmét egy tanulmányra, mely szerint 1918 után a miskolci pályaudvaron sok, a csehszlovák hatóságok által kiutasított vagy menekült ember vagonokban kényszerült élni, a magyarok mellett cipszerek is.

A film végül támogatás hiányában nem valósult meg, ugyanakkor Dékány István elkezdte a menekülttéma kutatását. Végigjárta Budapesten azokat a helyszíneket, ahol egykor álltak vagy még ma is állnak a menekültek számára épített lakótelepek, és olyan embereket keresett, akik érintettek a történetben. Emellett levéltárakban és az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptárában ? ott 61 újság több évfolyamát végigböngészve ? hatalmas információhalmazt gyűjtött össze.

A kutatás eredménye először egy dokumentumfilm lett, a Csonka vágányon, amely a könyv DVD-mellékletében is megtalálható a menekültek nem teljes névsorával együtt. Amikor 2014-ben kész lett a film, azzal szembesült, hogy rengeteg felhasználható anyaga maradt. Akkor határozta el, hogy könyvet ír a témáról.

A menekültek, főként értelmiségi tisztviselők, három hullámban érkeztek a magyar fennhatóság alatt maradt területekre. Amikor az utódállamok elkezdték kiépíteni saját hatalmi gépezetüket a megszállt területeken, elsőként kiutasították az összes olyan vezető tisztségviselőt ? főispánokat, főkapitányokat, bírósági elnököket ?, akik korábban a magyar államot képviselték. Ez volt a menekültek első hulláma. Az alacsonyabb rangban szolgáló állami alkalmazottaknak, szakembereknek általában felajánlották a maradást, ha hűségesküt tesznek az új államhatalomra. Ezt azonban nagyon sokan megtagadták, így nekik is menniük kellett, ahogy azoknak is, akiknek a felváltására máshonnan hozott embereket az új hatalom.

A trianoni békeszerződésben szerepelt egy úgynevezett optálási jog, amely szerint a más állam fennhatósága alá került emberek meghatározott ideig választhattak, mely ország állampolgáraként akarnak élni. Ha Magyarországot választották, távozniuk, repatriálniuk kellett szülőföldjükről, ők alkották a menekültek harmadik hullámát.

Az optálási jog miatt a menekültek beáramlása a békeszerződés életbe lépése után tovább erősödött. A magyar kormány ezért hamarosan a repatriálás korlátozása mellett döntött arra hivatkozva, hogy a korábban érkezettek közül is rengeteg ember vagonba kényszerült, mert még nincs megoldva a lakhatása, megélhetése.

1920. októberben több mint 16 ezren éltek országszerte kifűthetetlen, teher- vagy állatszállításra épített vagonokban. A beköltözési moratórium és a szükséglakások építésének hatására számuk 1922. júliusára mintegy 2200 főre apadt. Az utolsó vagonlakó azonban csupán 1927. februárjában tudott kiköltözni a vasúti kocsiból.

Dékány István elmondta: a magyarok mellett viszonylag sok nem magyar származású ember vállalta a menekültsorsot. Magyarságuk vállalása volt az, ami leginkább megragadta őt könyve írása közben.

A Trianoni árvák a Noran Libro Kiadó gondozásában jelent meg.