„Alkatomból következően mindig igyekeztem sajtóképesen fogalmazni, a józan ítélőképesség és a jó ízlés határain belül” – mondja az idén Balázs Béla-díjjal jutalmazott Tóth Klára filmesztéta, publicista. A magyar film helyzetéről és a dokumentumfilmek hiányosságairól is beszélgettünk vele.
Fotó: Mirkó István/ Magyar Nemzet
Van, akinek a díj névadója semmit nem mond, pedig a huszadik század egyik fontos művészéről van szó. A filmesztétika szempontjából hol érhető tetten Balázs Béla jelentősége?
Mindannyian, akik filmmel foglalkozunk, tanultunk Balázs Bélától. Nem légből kapott állítás, hogy ő volt az első igazi magyar filmkritikus. Amikor Magyarországon még senki nem írt filmkritikát szakmailag értékelhető módon, akkor ő már rangos osztrák lapokban publikált elmélyült és komoly jártasságról tanúskodó cikkeket. Noha a filmesztétika terén tett egy-egy megfogalmazása manapság vitatható, személyében megkerülhetetlen, rendkívül jelentős alkotót tisztelhetünk.
Forrás: MTAK Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye
Többször nézi meg a filmet, amiről feltett szándéka, hogy szeretne írni?
Ha tehetem, minimum kétszer nézem meg a filmet, általában moziban. Ha az adott filmről alkotott véleményem döntően nem is befolyásolja, azért a közönség reakcióit is figyelem, arra is kíváncsi vagyok.
Hosszú ideje közöl filmkritikát. Manapság nem bonyolult feladat úgy megfelelni a szakmai elvárásoknak és a saját véleményünk szuverenitásának, hogy egy-egy negatív éllel megfogalmazott kritika kellemetlenséget okozhat a kritikusnak?
Az őszinte, tiszta beszéd helyzete nagyon nehéz tehertétel. Ez úgy általában az egész magyar sajtóra érvényes. Akármilyen jóindulatú erőfeszítéseket is teszünk, hogy az érték közös nevezőjét megteremtsük táboroktól függetlenül, mindig kudarc a vége. A megosztott kulturális életben vagy nem vesznek tudomást a másik fél értékeiről, agyonhallgatják, vagy nem megengedett hangon nyilvánulnak meg egy-egy alkotó munkáiról. Meg kellett tanulnom, hogy ez egy olyan szakma, ahol az embert nem feltétlenül szeretik. Legyen a kritika bármily alapos és kellően alátámasztott, az érintett fél minden helyzetben rossz néven veszi. Ezzel számoltam. Alkatomból következően mindig igyekeztem sajtóképesen fogalmazni, megmaradtam a józan ítélőképesség és a jó ízlés határain belül.
A Filmalap szorgalmazta forgatókönyv-centrikusság amerikai alap. A forgatókönyv-fejlesztés néha évekig eltart, tudtommal még azt is számolják, hogy a feszültségnek hányadik percben kell megjelennie, mielőtt a film eljut a végkifejletig. Tulajdonképpen ez a felfogás és kivitelezés a magyar, egyáltalán, a kelet-európai filmtől idegen, nem nézem jó szemmel, hogy itthon szintén elterjedt.
Forrás: mma.hu
Tény, az elmúlt években sok film jól szerepelt a nemzetközi fesztiválokon, de a magyar film sokat veszített a nemzeti jellegéből. Ez alatt azt értem, hogy a magyar életről, az itteni viszonyainkról alig készül mű. Hogy az ellenkezőjére is mondjak példát, Reisz Gábor mindkét filmje és Szilágyi Zsófia Egy nap című munkája elnyerte a tetszésem. Ezekben úgy jelennek meg a sorsunkat érintő kérdések, hogy azokat határainkon kívül is be tudták fogadni, nem igényeltek külön magyarázatot. Mindkét rendező alkotása egyértelműsíti, hogy a nagyon személyes, emberközeli gondolkodáshoz közel álló, úgynevezett szerzői film nem idejétmúlt képződmény. Ezt támasztja alá, hogy a szakma pozitívan értékelte.
A magyar dokumentumfilm régóta kivívta magának az elismertséget. Akad olyan téma, amivel Ön szerint foglalkozni kellene, de eddig valamiért senki nem kerített rá sort?
A dokumentumfilm sokáig a játékfilmek adósságát pótolta abban az értelemben, hogy a valódi magyar élettel foglalkozott. De azért jócskán akad néhány téma, amiről elszórtan, vagy egyáltalán nem készült dokumentumfilm. Arról miért nincs film, hogyan veszítette el a magyar mezőgazdaság a lába alól a talajt? A téma hosszabb sorozatot is megérne.
A mezőgazdaság tulajdonszerkezetének átalakulásáról Lugosi István csinált a kilencvenes évek vége felé egy szép filmet, nem tapasztaltam, hogy azóta valaki vette volna a fáradtságot, hogy a helyzetet feltárja. Általában a privatizáció feldolgozásáról, hatásairól a kilencvenes évek eleje óta alig készült a témát új megvilágításba helyező dokumentumfilm. És akkor még ott van a rendszerváltás.
A magyar dokumentumfilm egyik jellemzője, hogy a vesztesek oldaláról dolgozta fel a rendszerváltás utáni éveket, a győztesek oldalának nem állt érdekében a nyilvános szereplés, nem férkőzhettek közel hozzájuk. Lenne tehát miről filmezni.
Június 3-án Önnel és Moharos Attila filmrendezővel is találkozhat a közönség az Urániában. Erről az eseményről mit árulna el?
Az Uránia mozi hagyományosan bemutatja az új Balázs Béla-díjasokat. Célszerű volt minket összekapcsolni, hiszen a Ballada egy szolgafiúról igazi dokumentumfilm, amelyről lesz mit mondanom. És szembesülhet egymással az alkotó és a kritikus.
Több könyve jelent meg fontos ügyekben. Jelenleg dolgozik valamin?
Régi tervem, hogy megírjam a rendszerváltás stúdiójaként emlegetett Társulás Stúdió történetét, amely alulról építkező kezdeményezésként komoly szakmai elismerést vívott ki magának. Lényegében ennek a stúdiónak sikerült a Balázs Béla Stúdió szabad, alternatív szellemiségét átmenteni a hivatalos filmgyártásba. Nem klikk volt, hanem az értékek mentén mindenre nyitott műhely. Nem véletlen, hogy a politika és a szakma együtt szüntette meg. Csak néhány filmcím: A kutya éji dala, Vörös föld, Álombrigád, Recsk, Vérrel és kötéllel, s később a Bolse Vita és a Sátántangó. Ez utóbbi sehol másutt nem készülhetett volna el. Eddig tizenöt interjút sikerült megcsinálnom, ez volt a kezdet, hátra van még a levéltári munka. Gyakori mondás, hogy csak az történt meg, aminek meg van írva a története, ennek fényében végzem a dolgom.
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
