Örök esőzés, zenélő kép

A fotózás klasszikus műfaját, a tájképet használta inspiráció gyanánt közel 50 fotóművész, újraértelmezve vagy a hagyományos képeket újító közegbe helyezve. Ezekből állt össze az a sokszínű, friss, gondolatébresztő kiállítás, amely a Kiscelli Múzeumban nyílt április 5-én Tájak/Távlatok – Kortárs magyar tájkép címmel.

A fotózás mindennapjaink részévé vált: mindent megörökítünk magunk körül, a gázóra állásától a kirándulások élményéig, a megfőzött ételeink fotóitól a természeti jelenségekig. Mégsem válik mindenki fotóművésszé, mert az egyéni látásmód, a fotó, mint kifejezőeszköz csak kevesek kezében válik művészetté. A Kiscelli Múzeum tárlata nagyon merész és modern alkotásokat sorakoztat fel élményszerűen és magas színvonalon.

A Budapest FotóFesztivál immár harmadik alkalommal hirdetett pályázatot, ezúttal is egy klasszikus műfajt megjelölve inspirációs forrásként. A pályázatra érkezett fotók közül Somosi Rita és Szarka Klára kurátorok választották ki a művészi mondanivalót, esztétikai újítást leghatásosabban megragadó alkotásokat.

Szinte mindegyik alkotó túllépett a tájkép hagyományos értelmezésén, csupán eszköz maradt a táj érzéseik, mondanivalójuk kifejezésére.

A fényképek eszköztára is kibővült multimédiás elemekkel például, így létrehozva az örök hóesést vagy örök esőzést, de akár egy erdei patak is képes valóságosan "csörgedezni" a képen. Sőt, van olyan fotó is, amely hangot tud kiadni, a néző szólaltatja meg, kezünk közelítésére hangokat bocsát ki, némi mozgatással egyszerű zenemű is létrehozható.

Készült olyan alkotás is, amely a valóságot igyekszik megkérdőjelezni: a montázs sok apró részlete mind eredeti, de összerakva a képrészleteket már nem a valóságot kapjuk, filozofikus gondolatokra késztetve a szemlélőt.

Több művész az emlékképeit ragadta meg, különleges fotótechnikát alkalmazva érték el a "retro" életérzést, például a balatoni vitorlások, a balatoni hegyek sziluettjei mintha szűrőn, az emlékek szűrőjén át jelennének meg. Más alkotók lelki útkeresésük egy-egy állomását rögzítik tájkép segítségével, hasonlóan a lélek megtisztulásához, a tájat is a maga lecsupaszítottságában ragadják meg.

A tájkép fotózása maga is témává vált. A tömegturizmus egy visszás jelenségére hívja fel a figyelmet az alkotó, amikor témaként a varázsos táj előtt pózoló embereket választotta, akik számára már nem is fontos, hogy gyönyörködjenek, csupán a "trófeát", a fényképet kívánják begyűjteni.

Volt olyan pályázó is, aki nem különleges technikát, hanem különleges témát választott. A tájkép szóhoz önkéntelenül pozitív hangulatot, szépséget társítunk, míg itt volt olyan művész, aki a tájba az emberi környezet elhanyagolt építményeit, elhagyatott katonai épületeket, sportpályát, vagy egyszerűen egy otthagyott vasdarabot állított éles kontrasztként, az ember felelőtlen és sokszor értelmetlen környezetpusztítására utalva.

Végül pedig akadt alkotó, aki csupán játékosságát, kísérletező kedvét igyekezett a fotók révén a nézők elé tárni.