Nem spagetti western – a Nyugat lánya az Erkelben

Egy ipari műemlék épületében vagyunk. Akár ez is lehetne a helyszíne a 21. századi körülmények közé helyezett A Nyugat lányának?

A budapesti produkcióban is sok a sisakos, láthatósági mellénybe öltözött munkás, akárcsak itt, az Eiffel Műhelyházban. Az eredeti Puccini-történetet a vadnyugatról egy nyugat-európai, illegális munkástáborba helyeztem, amilyenből sok van kontinensünkön. Ez nem egy olyan vidám közeg, mint a mostani bokrétaünnep helyszíne. Öröm látni, hogy megnyílik egy ilyen új tér. Ritkán történik manapság olyan, hogy nem plázát, hanem művészeti központot építenek. Azt hiszem, ez nagyszerű döntés volt a kormány részéről, és nagy lépés a Magyar Állami Operaháznak is. Nagyon örültem, hogy része lehettem az ünnepségnek.

Puccini operája eredetileg a 19. században játszódik a vadnyugaton, az aranyláz idején. Ön ezúttal a történetet egy 21. századi környezetben álmodta színpadra. Hol látott párhuzamot az Amerikában dolgozó aranyásók és a nyugat-európai illegális munkások világa között?

Mindkét csoport életkörülményei ugyanazok. A librettóban olvasható, hogy A Nyugat lánya olyan férfiakról szól, akik a világ minden tájáról érkeztek: különböző nemzetiségűek, különböző mentalitásúak, akik elhagyták családjukat, gyerekeiket. Ázsiából, az arab országokból, de akár Oroszországból vagy Európából is érkeztek a vadnyugatra szerencsét próbálni. Ugyanez történik most Európában. Különböző nemzetiségű és vallású emberek - akár illegálisan - átlépik a határokat, hogy Nyugat-Európába jussanak. Itt keresnek néhány eurót, amit hazaküldenek.

A főszereplőnőnek, Minnie-nek van egy áriája arról, hogy milyen nehéz életük van ezeknek az embereknek. Ezt a dalt Ramarreznek énekli, aki azért érkezett, hogy kirabolja ezeket a szegény, keményen dolgozó munkásokat, akik nyomorognak, éheznek, és az életüket kockáztatják a bányákban, hogy segíthessék az otthon maradottakat. Manapság a "Nyugat" sok embernek maga a mennyország. Szerintem mindenkinek a képzeletében él egy mitikus kép erről a világról. Kisgyerekkoromban nekem, aki a Szovjetunióban éltem, a varázslatos Nyugat - Amerika, Európa - sok rágógumit, Coca-Colát, pénzt, farmernadrágot és Disney-meséket jelentett. Arról álmodoztam, hogy egyszer arrafelé dolgozom majd én is. Először diákként jártam Nyugat-Európában. Később megvalósult az álmom: különböző színházakban dolgoztam, német vagy éppen magyar rendezőkkel. Mindannyian ideákat kergetünk, és a személyes élmény a Nyugatról nagyon különböző lehet, hiszen mindenkinek más vágyai és reményei vannak.

Jövőre Puccini Pillangókisasszony című operáját rendezi Bázelben. Azt a történetet is aktualizálja?

A svájci produkció kissé más lesz. Hagyhatom japán és amerikai közegben, de az elmúlt több mint száz évben sokat változott mindkét kultúra. Azért akad most is elég sok párhuzam Ázsia és a Nyugat között. A gazdag európaiak manapság úgy járnak például Thaiföldre, hogy lecserélik a bankban viselt öltönyeiket rövidnadrágra és pólóra, házat és feleséget vesznek maguknak, és egy, a korábbitól teljesen különböző életet kezdenek élni. Ugyanezt jelentette a 20. század elején Japán az amerikaiaknak. Szóval ez egy másik világban játszódó történet, de hasonlóan kemény. Mondok egy példát. A svájci előadásban felhasználom az opera első kiadását is, amelynek librettójában jól látható az amerikai főszereplő, Pinkerton kapitány viszonyulása a helyiekhez. Az első jelenetben bemutatják neki a japán szolgákat, sorolják a neveket, hogy Gyors folyó, Kék felhő. Pinkerton egyszer csak közbeszól:

Elég lesz! Ezekre nem tudok emlékezni. Te leszel az első arc, te a második és így tovább...

Már ez is megdöbbentő, ráadásul az eredeti szövegből kiderül, hogy nem az arc szót használta, hanem a pofát, mintha kutyák volnának. Ez hasonlít ahhoz, ahogy mostanában sok nyugati ember Délkelet-Ázsiában viszonyul a helyiekhez. Úgy kezeli őket, mintha a játékszerei lennének. Idejöttem Thaiföldre, itt most azt csinálok, amit akarok. A valódi életem az, amit magam mögött hagytam, mondjuk Berlinben. Számára ez az idegen világ nem más, mint játszótér. Ez tehát másról szól, mint A Nyugat lánya, de ami közös bennük, és ami engem izgat, az az emberek története. Nem érdekel a politikai környezet a nyugat-európai illegális munkások esetében sem. Az emberek személyes története mozdít meg bennem valamit, ezért foglalkozom a körülményeikkel is.

A nyitóképen A Nyugat lánya. Fotó: Csibi Szilvia