Nem mosolygós Csipkerózsika

Hosszú kihagyás után 40 fölött kezdett itthon táncolni, és rendkívül népszerű lett nemcsak a színpadon, de a kamerák előtt és a katedrán is. A legfontosabb szerinte azt megértetnie, hogy nem a társadalom van a szakmájáért, hanem a szakmája a társadalomért; a tánc jobbá tudja tenni az emberek életét.

Hogyan indult a pályája?

Végigcsináltam a Balett Intézetet, de már 7., 8. évfolyamos koromban tudtam, hogy én nem a mosolygós Csipkerózsika szeretnék lenni, akiért jön a herceg és elviszi a palotába, mert nem így éreztem magam. Se csinos, se boldog, se szép nem voltam, inkább a földhöz akartam magam csapni. Akkor nem volt semmilyen kortárs táncos képzés Magyarországon, így kerültem külföldre, ott kezdtem a pályámat. Azért jöttem haza, hogy itt szüljem meg az első gyermekemet. Ezt követően színpadmentes évek következtek."

És még két gyermek. Elképzelhetetlen, hogyan tudta így a szakmában folytatni.

Nem álltam le soha a gyerekek születése miatt. A terhességek utolsó pillanatáig és a szülés után is elég hamar visszaálltam, de mindig olyan tevékenységet választottam, ahol meg tudtam szabni a saját időbeosztásomat. Egy társulatban táncolni nem ez. Nem voltak nagyszülők, magam kellett mindent megoldanom. 33 éves voltam az első terhességem alatt, miután azt mondta a nőgyógyász, hogy nemhogy szülni, de teherbe esni sem fogok tudni. Ehhez képest azután sima úton világra hoztam 3 gyereket.

Mellettük a pedagógiát választottam, így meg tudtam mondani, hogy ekkor és ekkor érek rá. Ezzel együtt rengeteget képeztem magam, tanultam, minden érdekelt, jöttem-mentem. Az írás nagyon bennem volt gyerekkorom óta, és ezt a vonalat is felerősítettem, többek között, mert attól féltem, talán el fogok hízni a szülések miatt, és nem fogok tudni táncot tanítani. Hát nem ez történt, mert inkább fogytam. 96/97-ben elvégeztem egy újságíróiskolát, és nagyon élveztem az írást. Mindig fontos volt számomra a gondolkodás, az intellektus. Rendezés, dramaturgia is szóba jött, de végül abba nem vágtam bele.

Mi volt az első táncos felkérése, miután hazajött?

Bodor Johanna 96-ban váratlanul felhívott, hogy szeretné, ha részt vennék egy kamaradarabban a Vígszínházban. Emberkiállítás volt a címe. Akkor még óvatoskodva szedtem magam össze, mert régen nem tréningeztem igazán. Ott látott meg Horváth Csaba, utána pár évvel, 2000-ben azt mondta, kellek a darabjába. Ezt 5 év követte a Győri Szakközépiskola tánctagozat élén, így akkor megint kimaradt egy ideig a színpad. Csodálatos időszak volt, de éreztem, hogy ebben ennyi volt. Mindig azok a feladatok érdekelnek, amiben van kihívás, ha nem tudom kipipálni, hogy oké, ez rutinból megy.

Ön a Graham-technika hazai nagyasszonya.

Valóban én hoztam be a magyarországi táncképzésbe ezt a módszert. Ebben is keresem az újdonságot, ma már egész másképp tanítom, mint 10, vagy 20, 30 évvel ezelőtt. 8. évfolyamos koromban volt egy kurzus a Balett Intézetben, a vasfüggöny mögé, ide keveredett egy amerikai, aki Graham-technikát tanított nekünk egy hétig. Furcsa, más dolog volt, a földön kezdődött, jóllehet akkor, ha egy balett-táncos a szőnyegen ült, az jelentette, elesett, és már rúgják is ki. A végén odahívott a tanár, hogy bármikor ingyen a vendége vagyok a London School of Contemporary Dance intézményének, mert ilyen-olyan tehetséges vagyok. Én csak néztem, főleg, mert akkor nem úgy ment, hogy az ember fogta az útlevelét, és kiment külföldre 18 évesen. Szó sem lehetett róla, de eltettem az agyamba, és mikor végeztem, ebbe az irányba indultam tovább.

Pontosan merre tartott?

Maurice Béjárt iskolájában, a Mudrában tanulhattam egy évig Graham-módszert. Akkor, a 70-es években ez volt a nagybetűs kortárs tánc. Ott látott meg Birgitte Cullberg, és helyben leszerződtetett. Nagyon nagy név volt, és miután igent mondtam, worshopokra eljutottam Londonba is órákat venni, eleget téve a korábbi meghívásnak. Többször is ingyen a vendégük voltam, ami óriási dolog volt, mert egy ilyen iskola sok pénzbe került. Igazából el tudtam mélyíteni a tudásom. Sok mindent kipróbáltam, azért maradtam a Graham mellett, mert ez a technika az, amiben megtaláltam valamit, ami szükséglet. A belülről erősen jövő emocionális indíttatás - ami egy energiaállapotot tud generálni a táncosban, és ettől a nézőben is - nagyon fontos eszköz. Azt gondolom, hogy ami igazából megérinti a nézőt, az az energia, ami a színpadról lejön. Ezt én így tanítom. Nem az a célom, hogy tölcsérrel beleverjem a mozdulatokat a tanítványaimba.

Évek óta rengeteg mindennel foglalkozik színpadon és azon kívül. Ma ez egyik legkeresettebb magyar táncművész.

Maradjunk abban, hogy az öregek között. 2006-2009 között Horváth Csaba összes produkciójában benne voltam, és aki ott látott, az kedvet kapott és hívott. Táncoltam többek között Frenáknál, Gergyénél, Duda Évánál, Kulcsár Noéminél és sok fiatal alkotónál. A Színművészeti Egyetemen vizsgadarabokba hívnak, a fotósok gyakran keresnek, és játszom vizsgafilmekben is. Ha szem elé kerülök, az valahogy érdekli az embereket, nyilván az energia-dolog lehet ebben a ludas. Érdekes különböző alkotói módszerekkel találkozni. Van, aki improvizáltat, van, aki kötött anyagot kér tőlem, és van, aki a kettőt keveri. Sokat kihagytam, elvégre 32 évesen fejeztem be a táncot a csúcson, és nem bánom, hogy most pótolhatom. Fizikailag jól bírom, ugyan a jobb térdemet csupán egy cérnaszál tartja, de annyi mindent tapasztalt már a testem, hogy egyelőre tudom koordinálni.

Újító projektek is fűződnek a nevéhez.

Építkező agyam van, ezt használom ilyenkor. Az improvizáció szerkesztett, de keretezett formáját valósítom meg. Bevonom a nézőt egy utazásba, és végig viszem egy úton. Terelem az embereket. A beavató iskolai programokon együtt dolgozunk valamin, a szabályokat én adom meg, de hogy ki mennyire vesz benne részt, az nem kényszer. 2011-től önállóan is elkezdtem az improvizációval fellépni egy zenész-egy táncos felállásban, tér- és alkalomspecifikus módon. Ez merőben más, mint előre elkészített műben táncolni.

Mi motiválja, mi a küldetése?

A szakmának fel kell ismerni, hogy nem a társadalom van a szakmáért, hanem a szakma van a társadalomért. Hogy a táncnak a hétköznapi ember számára mi a jelentősége, azt kellene sokkal jobban felfedeztetni, észrevenni, kiaknázni és használni egy jobb társadalom létrehozására. Ha egy közösségből, ahova elmegyünk, csak három ember valamire rájön saját magával kapcsolatban, és valamit kap, akkor már megérte. A tanítványaim is látják, hogy ez fontos. Az egész társulati táncos lét egy elérhetetlen elit rétegben lebeg, holott az, hogy mi a tánc, a mozgás, micsoda terápiás hatása van az egészséges ember számára is, azt millióknak kéne érteni, tudni és használni.

Fontosak Önnek az elismerések?

Nekem az a fontos, amikor egy ilyen beavató iskolai óra után egy gyerek odajön, és azt mondja, hogy jöjjünk máskor is. Az embernek jól esik, ha díjazzák. Most sorra jönnek a váratlan elismerések, mint az Imre Zoltán-díj is. Ez a tanítványaimmal végzett hétköznapi munkám eredménye, nem egy felülről jött elismerés, és számomra EZ fontos. Most nagyon örülök annak, hogy a tavaly végzett modern osztály vizsgadarabját, amit Hód Adrienn koreografált, Lábán-díjra jelölték. Őt én hívtam ide, a Magyar Táncművészeti Egyetemre. Mindent kihozhatott ezekből a gyerekekből, elképesztő mély dolgokat, amilyeneket mások még soha. Sok mindent el tudtam fogadtatni a munkámmal itt az egyetemen, amiről korábban hallani sem akartak volna. Ez a valódi siker.

Nyitókép: Lőrinc Katalin Tennessee Williams A vágy villamosa című darabjában Blanche szerepében. Rendezte: Kulcsár Noémi.