A műterem a második otthonom

Szentendrén él és alkot 1970 óta. Hogyan került kapcsolatba a Szentendrei Régi Művészteleppel?

A Kő-hegytől nem messze lakunk. Sokáig albérletben laktunk, majd később belevágtunk az építkezésbe a családdal. Először 1992-ben pályáztam műteremre, és szerencsére egyből el is fogadták a kérelmemet. Azóta folyamatosan meg kellett hosszabbítgatni, legutóbb két évvel ezelőtt kaptam meg újabb 15 évre. Ezeket a lakásokat általában tavasztól őszig szokták használni, én minden évszakban itt vagyok. Nagyon fontos számomra, hogy mindig rend legyen a műtermemben, hogy jó legyen ide bejönni. A művésztelepen egyaránt megtalálni már szép életművel rendelkező alkotókat és ifjabb tehetségeket is. Akik itt vannak, mind nagyon megérdemelték, hogy legyen egy állandó hely, ahova nyugodtan el tudnak vonulni alkotni. Meg kell becsülnünk ezt a lehetőséget.

Mennyi időt tölt a műteremben?

Elég sok időt, a műterem a második otthonom. Ha napközben el kell mennem valahova, akkor is bejövök még a délelőtt. Ha azt mondanám, hogy reggel 8-tól este 10-ig itt fogom az ecsetet, nem mondanék igazat, de azért, amikor csak tehetem, itt vagyok. Vannak megrendelések, amikor felkérnek valamire, akkor több a dolgom, de a legjobb akkor dolgozni, amikor úgy érzem, van mondanivalóm. Ezeket a műveket akkor is megfesteném, ha senki nem venné meg. (nevet) Szerencsés vagyok, mert ha megszakítanak, akkor én tudom folytatni ott, ahol abbahagytam, hamar visszazökkenek. Az agyam folyamatosan új ötleteken jár akkor is, ha éppen nem dolgozom. Amikor eszembe jut valami érdekes, már alig várom, hogy visszamehessek a műterembe. Persze, sok mindentől függ, hogy az ember mikor tud folyamatosan dolgozni, még ha éppen meg is adatik neki a lehetőség. Nyolc művészbarátommal minden évben rendezünk egy saját művésztelepet is Érden. Akkor két hétig semmi mással nem foglalkozunk, de erre is fel kell készülni, hogy csak az alkotás körül forogjon minden. Én már úgy megyek oda, hogy mindig tudom, mit szeretnék kidolgozni.

Kiállító művészként és vendégként is részt vesz szinte az összes megnyitón a MANK Galériában. Milyen a szentendrei közösség?

Igen, a legutóbbi, Transzcendencia című tárlaton is jelen voltam. Nagyon összetartó közösség vagyunk, szeretettel követjük egymás munkásságát. Rengeteg nagyszerű kiállításra hívnak, de sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy egy időben és más-más városokban vannak, így fizikailag lehetetlen mindenhol ott lenni, ahol szeretnék. Mint mindenki, én is nagyon örülök, ha valaki az én kiállításom miatt utazik. Egyszer a MODEM-be csak a megnyitóra több mint ezer ember jött el, a végén már egy gombostűnek sem maradt volna hely.

Tavaly Pécsett, a Zsolnay-negyedben Az emlék jelene címmel nyílt kiállítás életművéből, ahol 114 festményét mutatták be.

A tárlat összegzése és egyben folytatása is volt a 60. születésnapomon Szentendrén és Debrecenben rendezett gyűjteményes kiállításnak. Igen csak szemezgetni kellett, több helyről lett összeválogatva. Ilyen sok képet szállítani sem könnyű. Mindig izgalom számomra egy újabb tárlat megnyitója, ha a legkisebb faluban van, akkor is.

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületét (MAOE) évek óta vezeti. Tavaly megválasztották a következő ötéves ciklusra is. Hogyan tudja összeegyeztetni hivatali teendőit a kreatív munkával?

Nagyon élvezem ezt a munkát, de lehet, hogy a következő választás idején már leteszem a lantot. Anno, még ifjú titánokként magunknak csináltunk mindent, ezért mindnyájunkra jellemző ez a szemlélet, hogy a legtöbbet adjuk magunkból. Adódtak olyan helyzetek, hogy nem tudtuk azt csinálni, amit szerettünk volna, de plusz energiákkal meg tudtuk oldani. Azóta is bennünk van ez, hogy közösségi emberek vagyunk. Közösen alkotni is nagyszerű dolog. Én magányosan is elvagyok, de ha a megfelelő emberekkel veszed körül magadat, együtt még jobb. Ha a fiatalabb kollégák kérdeznek valamit, szívesen segítek nekik. Örülök mások sikereinek. Sok közös kiállításra is meghívnak, ahol hasonló felfogású, művészeti szemléletű emberek munkáit gyűjtik össze. Persze, lehet, hogy egyes dolgokról másképp gondolkodunk, a művészetünk mégis találkozik. Most éppen Szegeden, a Reök-palotában van egy ilyen nagyobb tárlatunk Szín, forma, tér címmel, csaknem negyven művész közreműködésével. Jó érzés egyben ránézni ezekre a munkákra, annyira összhangban vannak. Úgy érzem, rokonlelkek találkoztak. Ugyanakkor a sokszínűség is jó dolog, évente szervezek fiatal alkotóknak is kiállításokat, hogy legyen lehetőségük bemutatkozni, kiadványokban szerepelni. A hivatali teendők és a szervezői munka a szakmai hozzáértés mellett határozott habitust és tárgyalóképességet is megkíván, hogy jól működjenek a dolgok. A MAOE mellett a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) kurátori felkérésének is már a harmadik ciklus óta teszek eleget. A pozíció szépsége mellett sok nehézséggel is jár, például, amikor támogatásokat kell megítélni. Nagyon nincs könnyű feladatom, de igyekszem tudásom szerint mindig a lehető legkorrektebben hozzáállni. Egyébként elég pörgős ember vagyok, szeretek sok mindent csinálni, lehet, lejjebb kéne már csavarni a gázlángot. (nevet) Nem az a típusú ember vagyok, aki csak egy helyben ül, és elfogadja, hogy csinálnia kell a dolgát.

Vezetőként milyen irányelveket követ?

Alapvetően konzervatív ember vagyok, sajátos világfelfogással rendelkezem. Ennek ellenére a munkánkat mindenféle külső-belső hatástól és a politikától függetlenül végezzük. A MAOE-t 2011 óta vezetem, amikor megkaptam a feladatot, az egyesület a megszűnés szélén, romokban hevert. Az első egy-két év volt a legkeményebb, mire újból el tudtuk fogadtatni a szervezetet. Nekünk ebből semmilyen gazdasági előnyünk nem volt, mégis úgy éreztük, nem szabad veszni hagyni. Mivel nem állami intézmény vagyunk, egyesületként még több energiát kell belefektetnünk, hogy kisebb forrásból is profik legyenek a kiállítások. A tagoktól elvárjuk, hogy a legjobb munkájukkal tiszteljenek meg bennünket a közös tárlatokon. Szeretjük azt is, ha valaki önálló, és magától is neki tud indulni a feladatoknak. Ha kapni szeretnénk, ahhoz adni is kell, ez bibliai elv. Van olyan megállapodásunk, hogy minden évben odaadunk egy munkát a MANK-nak, szerintem ez is természetes dolog, a művész ezzel tudja a legjobban meghálálni a lehetőséget.

A munkásságát 2010-ben Kossuth-díjjal ismerték el. Számított rá?

Egyáltalán nem, sőt abban az évben, mikor jelöltek, egy kicsit kakukktojásként is éreztem magamat. A díjat Lantos Ferenccel megosztva nyertük el. Munkácsy-díjat nyolc évvel korábban kaptam, ezért sem számítottam rá. Ugye most már én is bizottsági tag vagyok, átérzem, milyen nehéz lehet megítélni. Valaki mindig örülni fog, míg más megsértődik. Én ennyire nem veszem a szívemre, de van, aki szinte már belebetegszik, annyira áhítja a díjat. Természetesen nagyon örültem neki. Nagyon sok tehetségünk van a művészet minden ágában, a II. világháború óta megháromszorozódott művészeink száma. Ehhez a pályához a tehetség mellett azonban szorgalom és kitartás is kell, nem mindenki marad rajta.

Mit tudna javasolni az ambiciózus fiatal képzőművészeknek, akik erre a pályára lépnének?

Sokan belefognak, és azt hiszik, egyből jön a siker, de azért meg kell dolgozni. A piac is szűkül, a minőségi munkát kevesen fizetik meg, inkább amatőr számítógépes megoldásokat alkalmaznak, pedig a kiváló tervező-grafikusainknak nagyszerű ötleteik lennének. A másik véglet esetében, amikor kifulladásig dolgoztatják őket, fennáll a kiégés veszélye is. A saját példám talán tanulság lehet. Tavaly, egy Párizsban rendezett nemzetközi kiállítás után megkerestek, és egy kisebb vagyonért cserébe kapásból 20 képet kértek, ez nem így működik, az igazi művészet nem tömegtermelés.

Min dolgozik jelenleg?

Az ?56-os forradalom emlékére készítek egy háborús képet, a vázlatok már meg is vannak, illetve a Szegedi Táblakép-festészeti Biennáléra is rendeltek tőlem két festményt. Jelenleg hármon dolgozom egyszerre, még nem döntöttem el, melyiket választom. Sok helyre megyek még, például a nyáron a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézet is meghívott egy kiállításra, a Pálffy-palotába.

Végh Nóra

Fotó: Csákvári Zsigmond