Lugo őrülten változó Budapestje

Lugo valamikor a nyolcvanas években kezdete járni a pesti utcákat fényképezőgépével. Akkor a bomlás már eléggé érezhető volt, de a rendszer még nem omlott össze, csak ott lebegett a dolgok fölött az elmúlás szomorúsága. Talán kevesen érezték ezt, de Lugo biztosan. Épp jókor érkezett, hogy az utolsó pillanatban dokumentálja akkori, pusztulásra ítélt életünket, a neonokat, a presszókat, a kihaló műhelyeket, a tőke előtt kapitulálni készülő gyárakat.

És aztán a kilencvenes éveket is, annak nagyon rövid átmeneti jelenségeit, kaotikus miliőjét. Aztán könyveket készített: megírta a nagy fotográfus előd, Klösz György monográfiáját, majd kisebb albumok következtek, például a Budapest 1900-2000, amelyben száz évvel korábbi Klösz-fotókon megörökített budapesti helyszíneket fényképezett újra, és tette a régi és a mostani felvételeket egymás mellé.

Ezután hosszabb szünet következett magánéleti okokból, majd 2016-tól folytatódott a budapesti eltűnő látványok rögzítése. Honlapja szerint azóta mintegy hatszáz újabb felvétel készült a Gandolfival, egy régi, harmonikaoptikás géppel, amelyről mindig úgy beszél, mintha személy lenne, mondjuk a legjobb cimborája a csavargásokban.

?Mindmáig vonzódom a pusztuláshoz: azt fényképezem nagy intenzitással és magas színvonalon? ? mondta az említett interjúban. És valóban, ahogy az új kiállítás fekete-fehér képeit végignézzük, a pusztulás költészetében gyönyörködünk. Huszonnégy óra ? mondja a cím. Valami olyasmit jelent: az idő betelt. De jelenti azt is, hogy mindössze huszonnégy képben akarja megmutatni, min dolgozik, amióta visszatért.

Feltűnnek jól ismert ciklusai: a falak költészete, a vasutak mentének elveszett világa, az elhagyott gyárcsarnokok, a még élő budapesti kisműhelyek, az utolsó szomorú presszók, továbbá építmények, hirdetmények és graffitik furcsa találkozása a környezetükkel, vagy néha csak annyi (mint a Winter sun című képen), hogy szépen sütött a téli nap egy ittfelejtődött, régi vámházra.

Minden képébe percekig merítkezhetünk. Tűnődhetünk az eltűnt szomszéd házak lenyomatát viselő örök pesti tűzfalakon (Lots of, High sky), az istvántelki régi mozdonyistállón, amelyen még fennmaradt a vörös csillag, és az ott veszteglő mozdonyfosszíliákon (Relatives in the graveyard), a régi gyárcsarnokok csodálatos csontvázain, vagy föltépett padlójuk alól feltáruló katakombáin, amelyek a Colosseum küzdőtere alatti járatokhoz hasonlatosak (Eiffel Palace, Fate comes across), az elárvult víztornyokon (Chemistry), a kovácsműhely szépséges rendetlenségén (Proper shop), a külvárosi presszó ablakán a szegényes matricabetűkön, amelyekkel valaha valaki akart valami szépet (Flört presso), vagy a régi ügetőpálya műemlékileg megőrzött leláltóján, amely gyönyörű íveivel oly céltalanul néz a mellé épült Aréna Plázára (Property guard).

De föltűnik az épülő Budapest is. Hihetetlenül gyorsan változik most a város, sokkal gyorsabban, mint ezelőtt tizenegynéhány évvel. Ezt maga Lugo mondja, mint tapasztalatot, amikor azt kérdezem tőle, miben látja most másnak Budapestet. Csak Angyalföldön negyven, nagy építkezés zajlik, és Újpesten, és Dél-Budán. Ezek ott vannak az új képein is. Developer site című fotóján a Kopaszi gátnál épülő új negyed nyers lépcsőház-tornyait látjuk és a bevetésre váró betonacél kötegeket.

A Track rails című képen pedig egy véget érő régi sínpár folytathatatlan nyomvonalára épült csillivilli üvegpalotát fedezhetünk fel, egy másik képen meg azt érezzük, hogy az épülő új Puskás stadion gigászi pilonjai közelében szinte sunnyogva járnak a Keleti pályaudvarra igyekvő ócska személyvonatok (New goal).

Lugo úgy fényképezi a megújulás lendületét, hogy mindig iróniával tekint a régit elfoglaló, a környezetükbe harsányan és érzéketlenül betolakodó, magabízó új épületekre, mintha a jövőt is múlt időbe helyezné. Egy kedves ismerősöm jegyezte meg a kiállításon: Lugo képei alapján nehéz pontosan eldönteni, hogy tulajdonképpen pusztul ez a város vagy épül.

Lugosi Lugo László Budapestet feldolgozó fotós életműve azonban egyértelműen tovább épül. És a folytatás, ahogy neves kollégája, Szarka Klára írta a kiállítás emlékkönyvébe: imponáló.

Cs. L.