A hérosz és ami mögötte van

Azt hiszem, Michelangelo-rajzokból nem nehéz jó kiállítást rendezni, hiszen ezek a munkák önmagukban nagyszerűek, akkor is elámulunk rajtuk, ha csak egy fehér falon teljesen esetlegesen lógnának egymás mellett. A legapróbb munkán is átüt a művész zsenije, minden tollvonásában ott van az a heroikus, emberfeletti teljesítmény, ami már e kivételesen hosszú pálya legelső időszakát is jellemzi.

Azt is gondolom, hogy Michelangelo-rajzokból nagyon nehéz jó kiállítást rendezni, ugyanis rengeteg buktatója van egy ilyen feladatnak. Mit kezdjük egy ilyen széles és hatalmas életművel, amiről már mindenki gondol valamit? Valószínűleg egy látogató sem érkezik ebbe a tárlatba szűz szemmel, Michelangelót mindannyian ?ismerjük", a kurátornak pedig úgy kell megfelelnie ezeknek a prepozícióknak, hogy közben kicsit meg is döntse azokat, újat is mondjon, új felismerésekre és összefüggésekre vezesse rá a nézőt. Figyelnie kell arra is, hogy ne csak a Vaszari által megfestett géniusz legendája legyen hangsúlyozva, a Michelangelo-mítosz mögött felsejlő valódi alak megmutatása legalább ugyanilyen fontos, sőt: átalában a látogató a mítoszt ismeri, és a valódiság az, ami igazán érdekli.

Akárhogy is legyen, a Szépművészeti Múzeum A test diala című Michelangelo kiállítás több szempontból is remekül sikerült. A rajzok egy része a világ legrangosabb gyűjteményeiből érkezett: a londoni British Museumból, a firenzei Uffiziből, a Casa Buonarrotiból, a párizsi Louvre-ból, a bécsi Albertinából és a haarlemi Teylers Museumból is sikerült képeket kölcsönözni erre a kiállításra. Különleges, hogy ilyen nagynevű intézmények Michelangelo-rajzait láthatjuk most együtt.

Emblematikus munkákat láthatunk, a kiállított anyagban szerepel többek között a Ganymedes elrablása című vöröskrétás rajz, amely Michelangelo Tommaso dei Cavalieri iránt érzett szerelmének allegóriája.

A budapesti kiállításon látható először az a mű is, amelyet nemrégiben fedeztek fel egy külföldi magángyűjteményben és, amelyet a tizenéves Michelangelo jelenleg legkorábbi ismert rajzaként azonosítottak. Ezen az ülő férfit ábrázoló munkán jól kivehetők a mester Ghirlandaio műhelyének jellemző technikái, ugyanakkor már Michelangelo saját stílusa is némiképp tetten érhető, a formákat leíró rövid tollvonások és a határozott, éles körvonalak már ezen a grafikáján is feltűnnek.

A kiállítás látványa is nagyon hatásos. A kiállítótérbe óriási falakat építettek, amelyeket úgy installáltak, hogy a látogatónak egy intim, labirintusszerű útvonalon kelljen végighaladnia.

Ennek megfelelően fokozatosan tárul elé a kiállítás anyaga, egyszerre mindig csak néhány képet kell befogadnia, ami egy grafikai kiállítás esetében mindenképpen előnyös, hiszen a viszonylag kisméretű rajzok így nem vesznek el a nagy térben.

Másrészt ez az elrendezés a szabad asszociációknak is teret enged. Az egy falra került műveket a szemünk valamilyen szempont szerint összeveti, és ezáltal új összefüggéseket fedezhetünk fel.

Látjuk, hogy Michelangelo művészete a kortársak számára meghatározó volt és kikerülhetetlennek bizonyult, még akkor is, ha voltak olyan alkotók, akik tudatosan kívántak szembemenni a művész stílusával.

Talán a legnagyszerűbb párosítás a kiállításban az, amikor Raffaello Venus című rajza mellé kerül Michelangelo idős nőt ábrázoló műve. Raffaello a klasszikus női szépséget ragadja meg a grafikán, míg Michelangelo rajza egy bizarr, aszott, kissé grotesk alakot mutat. Érdekes ellenpont ez, és arra is rávilágít, hogy Michelangelo mennyire mestere volt a különös karakterek megragadásának, amit a kiállítás korábbi egységében található, a kümei Szibillához készített fejtanulmánya is bizonyít.

Habár a kiállítás munkái elsősorban szabad asszociációs láncként vannak felfűzve, azért helyenként mégiscsak előtűnik bizonyos tematikai vagy kronologikai rendezés is. Az első egységben például a korai Michelangelo-tanulmányrajzok vannak hangsúlyban a mester és a Ghirlandaio-műhely más alkotóinak munkáival összevetve. Majd A cascinai csatához tartozó előkészítő rajzait láthatjuk Leonardo Az anghiari csatához készített fejtanulmányával együtt.

E rajzokat nézve sokszor támad az az érzésem, hogy Michelangelo rajzai, vázlatai esetenként sokkal elevenebbek és dinamikusabbak, mint a már elkészült mű. A Doni-tondó Madonnájához készített fejtanulmány, a Lédához rajzolt arc vagy a Sixtus-kápolna mennyezetére szánt, erőtől duzzadó, dinamikus pózokban megragadott aktok egészen rendkívüliek.

Aztán ott van Az érckígyó imádása című rajz, ami egy összetett, komplex kompozíciós vázlat és leginkább amiatt ejt bámulatba, hogy Michelangelo néhány vonallal micsoda narratívát tudott a papírra vetni. Az Utolsó ítélethez készített kompozíciós rajz is éppen emiatt kelti fel a figyelmünket.

A tárlat végén az idős művész rajzai kerülnek elő és itt láthatóvá válik az is, hogy hetven év alatt Michelangelo perfekcionizmusa ugyan szemernyit sem csökkent, a szemléletbeli változások azonban tetten érhetők: az életút végén készült munkák sokkal lírikusabbak, személyesebbek és intimebbek.

Ugyan blockbuster kiállításról van szó, mégsem érezzük azt, hogy elhúzták előttünk a mézes madzagot a Michelangelo-hívószóval, ugyanis 29 igen meghatározó művet nézhetünk meg az alkotótól. A legtehetségesebb kortársaktól pedig 80 olyan munka került a kiállítás anyagába, amelyek nemcsak kitölteni kívánták az üres tereket, hanem valódi párbeszédbe lépnek a michelangelói életművel.