Ez is textil?

Magamtól biztos meg nem mondanám, hogy egy műanyag kötözőkből felépülő buborék vagy egy szavatosságot jelző élelmiszercímkékből összeálló lap is textilművészeti alkotás. De épp e művek miatt nagyon érdekes az V. Textile Art of Today című triennálé, hiszen igazolja azt, hogy a kortárs textilművészet teli van meglepetésekkel, és már rég kilépett a klasszikus értelmezés keretei közül.

A triennáléra öt kontinensről több mint ezer pályázat érkezett, amelyek közül a 121 legjobb mutatkozott be a Danubia Múzeumban. A kiállítás különlegessége, hogy a pozsonyi bemutatót, valamint a szlovák és a cseh reinstallációt követően szeptember 22-ig Magyarországon is látható az anyag, mielőtt az Lengyelországba utazna.

Most tehát a Vigadó VI. emeleti galériájának két termében láthatók a munkák, amelyek jól passzolnak ezekbe a terekbe is, a szervezőknek sikerült úgy installálni a munkákat, hogy azok felvillantsák a kortárs textilművészet izgalmas teli tendenciáit, miközben néhány olyan munka, amelyek egymás mellé helyezése új dimenziókat is megnyit. Takumi Ushio Búvóhely című függesztett textilszobrai például remekül rímelnek a vele szemben álló Emberi fészkekre, amely Gudrun Bartenberger-Geyer alkotása. E két hasonló technikával készített alkotás együtt az egyén bezárkózásáról, elvonulásáról szólnak.

A kiállított anyagból az is egyértelműen látszik, hogy a kortárs textilművészet túljutott a klasszikus szövés-fonás-kötés hármasán, áttörte a textil hagyományos fogalmát, és messze eltávolodott a fali szőnyegek vagy a dekoratív céllal készített tárgyak készítésétől. Az itt látható alkotások problematikusak, reflexívek, olykor humorosak, ötletesek, máskor pedig meglehetősen groteszkek és gyomorforgatóak. Némelyikük globális távlatokat nyit meg, de vannak olyanok is, amelyek személyes hangvételüknél fogva ragadják meg a figyelmünket. Egyetlen olyan mű sincs a kiállított anyagban, ami pusztán a gyönyörködtetést szolgálná.

Ott van például Rosana Rios A második temetés című installációja: két, selyemrétegekből összeállított nyugágy és a köztük futó tengerparti felvétel. A selyemrétegeken archetipikus emberi alakok, csontvázak jelennek meg, mintha épp a tűz martalékává válnának. A mű a Wayuu törzs temetkezési rituáléját veszi alapul. Ha a venezuelai közösség egy tagja meghal, eltemetik, majd hét év múlva kiássák a maradványait és csontjait egy függőágyba helyezve elviszik arra a szent helyre, ahol szerintük az ősök lelkei találkoznak és örök nyugalomra lelnek. Ez a második temetés.

Rios installációja elsőre bizarrnak tűnik, azonban végül mégis a remény és az életigenlés metaforája lesz. A mű azt állítja, hogy az életciklus természetes része a halál is, ami nem valaminek a végét jelenti. A művész szerint az ősök rítusán keresztül választ kaphatunk arra, hogy kik vagyunk valójában és, hogy mi a feladatunk a világban.

Elsőre hasonló megrökönyödést vált ki belőlünk Martina Chudá Sürgősség című felvétele, amelyen a művész egy boncolóasztal előtt nemtelen figurává válva darál meg saját súlyának megfelelő nyers húst, majd szenvtelenül, sebészi pontossággal tölti be nylon térdzoknikba. A performansz rávilágít arra, hogy a sztenderdizált és sztereotipizált alakok hogyan befolyásolják énképünket és szexualitásunkat. A Sürgősség a szerialitás, a fogyasztói kultúra, a hamis képek negatív hatásáról, az értékek ürességéről és az ideálok relatív voltáról mesél.

A kiállításon több mű foglalkozik a portré textilen való megjelenítésének módjával. Robert Burton családi archív felvételeket ment át a textilszálakra, ezzel vizsgálva a személyes és kollektív emlékezet működését, azt, hogy a múltbeli személyek milyen nyomot hagynak a jelenünkben. Yoon Ji Seon varrással és a ecsetvonásokra emlékeztető foltvarrás öltésekkel egészíti ki és torzítja el önarcképeit, ezzel dekonstruálva az emberi megjelenést. Az így létrejövő, óriás rongyarcok archaikus maszkokra emlékeztetnek, amelyek olykor humorosak, olykor rémisztőek, de minden esetben kitartóan bámulják a nézőjüket.

Izgalmasak a globális társadalmi, környezeti problémákkal foglalkozó alkotások is. Ott van például Sarah Burgess Fulladás számokban: 2 foktól 4 fokig című installációja. Két kézzel varrt textilt látunk felfüggesztve, rajtuk statisztikai adatok, alattuk pedig kék folyadékot tartalmazó edények, amelyekből az anyagok szépen lassan felszívják a festéket. Az installáció a klímaváltozás okozta tengerszintemelkedés fenyegető veszélyével szembesít.

June Lee Az ember súlya című installációja az egyén kortárs társadalomban betöltött szerepére koncentrál. A sok, színes fonalakba csomagolt apró figura között egy nagyobb, fekete alak roskad. Az installáció egy közösséget jelenít meg, azonban az alakok láthatóan figyelmen kívül hagyják a fő alak szenvedését, kezüket hátrakulcsolva vagy keresztben tartják, jelezve, hogy kívülállók akarnak maradni. A mű arra mutat rá, hogyan marad egy nehéz helyzetben magára az egyén.

A triennálé munkái nemcsak önmagukban izgalmasak: így együtt rávilágítanak arra is, hogy a textilművészet nemcsak az értelmezési kereteken, hanem a hagyományos anyaghasználaton is túllépett. Sui Park műanyag kötözőkból összeállított finom, szerves, organikus alakzatai, a Gondolatbuborékok a fejlődő gondolatok dinamikus természetét ragadja meg, Isabel Barbuzza Fátyolja pedig szétnyitott könyveket ragaszt eggyé és formál szőnyeggé. Miroslav Brooš Lelkék repülésből című installációja repülőkké hajtogatott, majd újra simává nyitott papírlapokból áll és Michel Gautier préselt papírhengerei, amelyeket erezetszerűen behálóznak a filccel rajzolt minták, szintén textilművészeti munkáknak számítanak.

A kiállítás szeptember 22-ig vendégeskedik a Pesti Vigadóban.

Kocsis Katica

A kiállításról még több kép itt látható.