Érdekes időben élünk

Régóta ismeri Waliczky Tamást. Emlékszik az első benyomásra, amikor találkozott vele és az alkotásaival?

Úgy emlékszem, hogy 1989-ben a linzi Prix Ars Electronicán láttam a műveit, ekkor nyerte meg a Arany Niké díjat. Felvettem vele a kapcsolatot, ő pedig megmutatta az éppen akkor készülő, A kertben című munkáját. Nagy hatással volt rám. Az is lenyűgözött, ahogyan a számítógépes grafikai lehetőségeket kutatta. Akkor még ezen a terepen a számítógépipar diktált, ő pedig másféle, alternatív megközelítéseket keresett. Azt gondoltam, ilyennek kell lennie egy alapvető kutatásnak, amilyet Tamás végez.

Szerencsére akkor hívtak meg Karlsruhéba, hogy a ZKM Művészeti és Médiaközpont vizuális média intézetét igazgassam. Kezdeményeztem egy rezidens művész program elindítását, és Tamást hívtam meg először, hogy ebben az intézményben összpontosíthasson a fontos kutatására. A program egy évig tartott, és amikor lejárt, megkérdeztem tőle, hogy csatlakozna-e hozzánk az intézet teljes jogú munkatársaként. Beleegyezett, és ezután még sok évet dolgoztunk együtt. Majd Mainzba ment, én pedig Sydneybe költöztem. Később, amikor a hongkongi egyetem School of Creative Media tanszékén megbíztak azzal, hogy új munkatársakat keressek, Tamást ismét az elsők között hívtam meg.

Akkor nem lepte meg, hogy Waliczky Tamás munkái képviselik Magyarországot a Velencei Biennálén?

Egyáltalán nem, mert láttam a fejlődést az egészen korai alkotásaitól kezdve. Lelkes, szenvedélyes támogatója vagyok ennek a speciális munkának. Ami viszont meglepett, hogy itt a pavilonban mennyire gyönyörűen bemutatta, és milyen tökéletesen előkészítette ezt a munkát: ez nagyon nagy teljesítmény. Mert nagy dolog elkészíteni ezeket a képeket, de talán még nagyobb kihívás, hogy a megfelelő kontextusban tudja bemutatni, és működtetni a vízióját a közönség előtt.

Az újmédia a művészvilágban már több évtizede elfogadott, sokan mégis bizalmatlanul tekintenek rá, és nem tartják egyenértékűnek például a szobrászattal vagy a festészettel. Mit gondol, miért?

Ez a vita nem aggaszt túlságosan. Volt idő, amikor a fotózás még nem számított művészetnek, és elképzelhető, hogy száz év múlva újra nem lesz az. Vagy vegyük a mozit: lehet érvelni amellett, hogy a legtöbb bemutatott filmnek nincs művész értéke, ugyanakkor a kortárs képzőművészetben néhány nagyszerű teljesítményt éppen a filmek értek el. A művészet a folyamatos változás állapotában van, jön egy új találmány, vagy maguk az alkotók újítják meg állandóan: jön egy Picasso, és megszületik a kubizmus. Ugyanezt igaz a videóművészetre is. Ha csak egy jó videóművész van, már van értelme arról beszélni, hogy az újmédia ? művészet. De én nemcsak egyet, hanem legalább húszat meg tudnék nevezni. Mély értelmű, esztétikus, intellektuális alkotásokat köszönhetünk nekik.

Ralph Rugoff, a Biennálé főkurátora arról beszélt, hogy a művészet maga nem tudja megmondani, hogyan éljen az ember érdekes időben ? ami az idei központi kiállítás címe ?, de a kiállítások látogatói magukkal viszik az inspirációt, és az beépül a környezetükre adott válaszaikba. Mi a véleménye, a Magyar Pavilon hogyan rezonál erre a gondolatra?

Egyetlen művész sem készít olyan alkotást, ami nem kapcsolódik a társadalomhoz. Ez lehetetlen. Mindannyian benne élünk a korunkban, és bármit is teszünk, annak következményei vannak. Elképzelhető, hogy a mű ezt nem mutatja be expliciten, nem utal egyértelműen egy bizonyos társadalmi vagy politikai kontextusra. De ez nem cáfolja azt, hogy minden, a jelenben született művészi munka mindenkihez tartozik. Mert ez a saját korunk terméke. Persze vannak művészek, akik kívül állnak a saját korukon. Tipikus példája ennek az ?art brut? ? itt másféle kontextusban, mentális állapotban készülnek alkotások. De még ez a fajta művészet is betölti a maga szerepét: megérthetjük azt, hogy kik is vagyunk valójában, segítenek tisztázni az önmagunkhoz való viszonyunkat.

Waliczky Tamás munkái a képkészítés témájához, a fotózás, reprodukció, ábrázolás kérdésköréhez kötődnek. A gépekhez rendkívüli elragadtatással viszonyulunk. Életünk szinte minden aspektusát leképezik, ezért kapcsolódnak a mai társadalomhoz. Elvisznek minket egy másik világba, olyan képeket láthatunk általuk, melyeket soha máshol. Tamás munkái olyan szerzői alkotások, amelyek az ő erről alkotott fantáziaképeit fejezik ki.

Waliczky Tamással készült interjúnk itt olvasható.

Nyitókép: Jeffrey Shaw a Magyar Pavilon átriumában
Fotó: ludwigmuseum.hu/Szőnyi András