Veszélyes időket élünk, de nem veszíthetjük el a fejünket és az Úristenbe vetett bizodalmunkat — figyelmeztet Jelenits István piarista paptanár, teológus, író. A szerzetes bízik abban, hogy a nyugati, jóléti társadalmak visszatalálnak Istenhez, akit talán el sem vesztettek egészen. Szavai szerint a második vatikáni zsinat által elindított megújulás a világiak nagykorúságát érleli meg, sok kis közösséget mozgósít, és reményt ad a jövőre.


jelenits_600x400.png
Jelenits IstvánFotó: Bach Máté

Mit kapott papként ahhoz képest, amit hatvan évvel ezelőtt elképzelt?

Nem tudhattuk akkoriban, hogy a rendszer meddig tart ki. Az a mondás járta, jó volna tudni, hogy tatárjárással vagy törökdúlással van dolgunk. A tatárok néhány évig pusztítottak itt, a törökök azonban másfél évszázadig a nyakunkon ültek. A kommunista diktatúra végül több mint negyven évig határozta meg az életviszonyainkat, a nyomai köztünk és bennünk maradtak. Fiatal paptanárként - a hatvanas években - nem volt könnyű a diákjainkhoz fordulnom. A háború nyomai még nem tűntek el, a szülők alig szedték össze magukat, nem tudtak mit adni a gyerekeiknek. Az iskolákban a diákok nemcsak tanultak, hanem valamelyest otthont is kerestek. Emiatt nemcsak a tananyagot próbáltuk átadni nekik, hanem igyekeztünk az életre is felkészíteni őket. Sokat kirándultunk velük nyáron, a szabadidejükben, emellett moziba, színházba vittük őket, és felhívtuk a figyelmüket arra, ami a körülöttük levő világban eligazodást adhatott nekik. A lelki életbe se csak a hittanórán vezettük be őket. Közben a rendszer nyomása persze ránk nehezedett, de igyekeztünk megkötözött lábbal táncolni.


piarista_gimnazium_1910_kolozsvar_600x415.png
A kolozsvári Piarista Főgimnázium tanterme 1910-benForrás: Fortepan

Minek a hatására lett piarista szerzetes?

Ha a háború nem rázza meg az életemet, aligha lett volna belőlem piarista. Polgári, katolikus családba születtem Berettyóújfaluban, édesapám megyei tisztviselő volt, édesanyám nem végzett keresőmunkát. Amikor Észak-Erdély visszakerült, Nagyváradra költöztünk, ott kezdtem a gimnáziumi tanulmányaimat. Ott éltem át az első bombázásokat is, később pedig már az ágyúdörgéseket is hallottuk. A megye ekkor családostól teherautókra rakta a tisztviselőket, mindenünk Nagyváradon maradt, gyermekkorom egész világa. Rövidesen Budapesten találtuk magunkat a kézipoggyászainkkal. Édesapámat behívták katonának, és csak 1946 nyarán került haza amerikai fogságból, fél évig nem is tudtunk róla semmit. Mi Budán vészeltük át az ostromot.


1929._magyarorszag__tata_piarista_konviktus_600x373.png
Ebédlő a tatai piarista konviktusban 1929-benForrás: Fortepan


A háborút követő zűrzavaros években, majd a Rákosi-korszak elején járt a budapesti Piarista Gimnáziumba, 1951-ben érettségizett. Három évvel korábban azonban államosították az egyházakat, és bár éppen 1951-ben a tíz volt piarista gimnáziumból kettőt visszakapott a rend, a kispapok létszámát megkötötték, és akkor nem volt helyük, ahová felvehették volna őket. Nem gondolt arra, hogy feladja?

Nem, akkor már egészen biztos voltam abban, hogy piarista szeretnék lenni. A fogságból hazatérő édesapám egy rövid ideig dolgozott, de B listázták, így nehéz helyzetbe kerültünk. Az osztályfőnököm látta, hogy anyagi nehézségekkel küszködünk, ezért az egyik osztálytársam mellé ajánlott afféle házitanítónak, tanulótársnak. Ő egy színész fia volt, aki könnyelműségre hajlott, de nem volt tehetségtelen gyerek. Eljártam hozzájuk, együtt tanultunk, és sikerült megkedveltetnem vele a szellemi munkát, ami nagyon sokat jelentett a számomra. Hamarosan másokat is tanítottam hosszabb-rövidebb ideig. Közben cserkészvezető is lettem, amikor maga a cserkészet megszűnt, mi nem szűntünk meg cserkészkedni. Azzal, hogy fiatalon elkezdtem nevelni és tanítani, eldőlt a sorsom. Egyértelművé vált számomra, hogy hol a helyem.


oveges_professzor_600x387.png
Öveges József professzor, piarista szerzetes 1956-banForrás: Fortepan


Hogyan élt túl egy rendkívül tehetséges piarista paptanár a Kádár-rendszerben, ahol a boldogulás, az elismerés kevésbé a rátermettségen, a tudáson, sokkal inkább a párthűségen múlott?

A magunk körében, bizonyos megkötésekkel engedtek működni minket. Ellenőriztek, szemmel tartottak a diákjainkon keresztül is, de nem ültek egészen a nyakunkra. Tanulhattak nálunk a kitelepítésből hazakerülő arisztokraták, egykori csendőrök gyerekei, Kecskeméten pedig tucatnyi kispapnak készülő, egyházi támogatásra szoruló fiatalember is. Olyan családokról volt szó, akik a nehézségek között is vallásos nevelést szerettek volna biztosítani a gyermekeiknek. A diákok zöme bentlakó volt, így a szabadidejükben is irányítanunk kellett őket. Sokszor nemcsak tanárként, hanem apaként is gondoskodtunk róluk. Oázis lehettünk egy elsivatagosodó világban.


jelenits_istvan.png
Jelenits István az Alkotóművészeti Szalonban a magyar költészet napja alkalmábólszervezett beszélgetésen 2017-ben. Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu


Ekkoriban Latinovits Zoltán és Pilinszky János lelki vezetője és gyóntatója volt. Hogyan emlékezik vissza a XX. század egyik legnagyobb magyar költőjére és a színészkirályra, akit sokan nehéz természetű embernek tartottak?

Zseniális emberek voltak. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a rendszer törte össze őket, de az biztos, hogy számukra nagyon nehéz lehetett diktatúrában élni. Biztos, hogy másképpen alakult volna az életük, ha más világ lett volna. Ha Latinovitsra gondolunk, nehéz elképzelni, mi történhetett egy ilyen ember belső világában, amikor eldobta az életét. Talán olyan erők kerekedtek felül benne, amelyeknek nem volt ura. Ezek sokszor zseniális teljesítményre késztették, végül önpusztításra.


latinovits_a_6_os_studioban_600x403.png
Andai Kati és Latinovits Zoltán a Magyar Rádió stúdiójában 1973-banGoethe Faust című művéből készült rádiójáték felvételén. Forrás: Fortepan

Le tudja győzni a vallás a technikai fejlődést, vagy alkalmazkodik hozzá?

Ez a fejlődés nem az ördögtől való, bár vannak veszélyei. A győzelem az, ha a modern kor vívmányait megszelídíti az egyház, és ha ráébreszti az embert, hogy a gazdagság kockázatokkal jár. Önmagunkat, egymást veszíthetjük el, ha nem vigyázunk. Az informatikai eszközök például úgy behálózhatják az életünket, hogy magunkra, egymásra nem marad figyelmünk. Mit ér, ha az egész világot megnyered, de a lelkednek kárát vallod? - ez ma egészen korszerű, életbe vágó kérdés.


egyhazi_tarlatvezetesek_600x388.png
Egyházi tárlatvezetés a Magyar Nemzeti Galériában 2011-benFotó: Kondella Mihály

Hogyan tudunk a legjobban felkészülni húsvétra?

Amikor egész Európa keresztény volt, a böjt felbecsülhetetlen értéket jelentett. Ma, ha hívő, hitükért felelősséget vállaló emberek igazi böjtbe kezdenének, kiszakadnának abból a közösségből, amely a nem vagy nem teljes odaadással hívő társaikhoz kapcsolja őket. Talán valami más, kevésbé látványos módját kellene megteremtenünk az Istenhez fordulásnak vagy egymás megszólításának. Lehetne böjt az is, hogy hosszabb-rövidebb időre csöndet teremtünk magunkban, és imádságos lélekkel elgondolkodunk.

A teljes interjú a Magyar Nemzetben olvasható.