NFZ_Bartok_728x90mm_Kultura_hu_1_002

2019.08.21

„Nekem a csakazértis az egyik szupererőm: nem fogok beledögleni valamibe, amit túl is élhetek. Meg az, hogy képes vagyok örülni. Annak is, amit más tett hozzá a világhoz" – mondja Bonczidai Éva Oláh János-ösztöndíjas szerkesztő. Portréinterjú.

Bonczidai_Eva_4
Bonczidai Éva
Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor


Kezdjük egy asszociációs játékkal. Hoztam neked fotón Ámmer Gergő, Derkovits Gyula-ösztöndíjas szobrászművész alkotásai közül néhányat. Hogy érzed, melyikhez van közöd?

Ammer_Gergo_Alterego_IIIAmmer_Gergo_Alterego_G_


Ammer_Gergo_Victim
Ámmer Gergő: Victim


A bekötözött fejű portrét választanám. Mondjuk, hogy katona. Talán épp az első világháborúból. Ennek az időszaknak a döbbenete valahogy közel áll a lelkemhez.

Hat évig éltünk a Gyergyói medencében, ebből öt évet Gyergyóalfaluban. Az ottani szomszédunk és barátunk, Kassay Péter mesélt a nagyapja hagyatékáról: egy háromszéki legény, már három éve volt katona, de mielőtt leszerelt volna, kitört a háború, vitték, négy évet szolgált a fronton. Végigfényképezte a „vasszékelyek” útvonalát, és közben verseket írt. (Az Előretolt Helyőrség centenáriumi lapszámát az ő képeivel illusztráltuk, és ott a történetét is megírtam.)

 

kassay_janos_portre
A kép hátoldalán kézzel írt felirat: Oroszország-Volhíniában történt felvétel 1916. március 15-én.
Kassay János őrmester – a háború huszadik hónapjával a vállaimon


2014-ben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban dolgoztam, akkor pár hétig ott állomásozott a vándorkiállítás, amelyet Kassay János őrmester képeiből állítottak össze. Nagy élmény volt ott kamaszokat végigvezetni. Azzal kezdtem a beszélgetést, hogy ha most indulniuk kellene a frontra, mit vinnének magukkal? Volt, aki gyufát, öngyújtót, telefont, térképet, szalonnát, gyógyszert – általában ilyen földhözragadt túlélési stratégiák vetődtek fel. Aztán megmutattam azt a képet, ahol nem messze a lövészárkoktól katonák zenélnek: volt, aki hegedűvel indult a háborúba. És volt, aki fényképezőgéppel. Biztos nem véletlen, hogy épp ők élték túl azt a négy év borzadályt.


Tehát egy háromszéki legény miatt választottad épp ezt a szobrot?

Nemrég beszélgettem egy népzenekutatóval, többek között arról is, hogy a „Mi a te nótád?”-kérdés mennyire az identitásodra kérdez rá, hiszen a válaszodból kiderül, ki vagy te. Nem ismerek sok népdalt, de elgondolkodtam, melyik lehet a „nótám”. Furcsa volt, hogy csak katonadalok jutottak eszembe. Gyerekkoromban mindig szívesen hallgattam az éneklő bácsikat a lakodalmakban. (Ez Szilágyballán volt.)


Szilagyballa_a_szolohegyrol
Szilágyballa a szőlőhegyről


Amikor pihentek a zenészek, nótázni kezdtek az asztaloknál ülők. Sokszor épp a berukkoló legények búcsúdalait énekelték, és valahogy mindig rácsodálkoztam, hogy egy ember, aki meglehet, hogy a halálba indul, azt fájlalja a legjobban, hogy az a barna lány csalfa lett. Pár éve még az is szokás volt a falumban, hogy a fiatalok énekelve kísérték ki az állomásra a katonának indulókat. Még békeidőben is volt abban a búcsúzásban valami gyönyörűségesen drámai. De ma már másként borzongok bele ezekbe a dalokba – két fiam van.

 

Ez a szobor számodra a határhelyzetekről is szól?

Az első világháborús korszak talán leginkább arról szól. Határokkal szembesítette az embert önmagán belül is, de igazolta, hogy a határokat mások is átszabhatják fölöttünk. Manapság trendi a határfeszegetés – valahol elvárás is. De ezek gyakran semmiségekről szólnak. Mit jelent lefutni a maratoni távot, vagy leugrani valami félelmetes magasból ahhoz képest, hogy egyszer csak meg kell békélned azzal, hogy elértél a falig? Hogy valóban ott a határ, és roncsolódás nélkül nem lépheted át?


Kassay_Janos_fotoja
Kassay János fotója


A szoborra visszatérve: lehetne egy alvó arc is, vagy egy sebesült katona fájdalmas arckifejezése, de akár egy levágott fej is. Határhelyzet persze: ha valakinek már a fejét, a nyakát kötözték be, akkor oda kell egy jó adag „csak azért is” a túléléshez. Ez a fajta konokság rám is jellemző. Például a profilképem – ma már ez is önmeghatározás – a Ceaușescu diktatúra idején elpusztított Bözödújfalu helyén készült. Két éve leeresztették a vizet, és a kiszáradt iszap a hatalmas repedések között zöldülni kezdett: ezekkel a gizgazokkal szelfiztem, ez is „csak azért is”. Nekem ez a „csakazértis” az egyik szupererőm. Meg az, hogy képes vagyok örülni. Annak is, amit más tett hozzá a világhoz.


szelfi_a_bozodi_to_feneken_res
Szelfi a bözödi tó fenekén (2017)

 

Gyakran jelenetekben, helyzetekben foglalsz össze egy-egy témát, színházi szemmel nézed a világot?

Talán számít az, hogy színháztudományokat tanultam Kolozsváron. De nem a színház miatt érdekelt. Nagyon tetszett az, hogy nem csak egy szempontot adott a világhoz, irodalmat tanultunk, pszichológiát, antropológiát, szociológiát, művészettörténetet, újságírást, színháztörténetet.


Gyergyóalfaluban alapítottátok az Antropocentrum Egyesületet, ott sem volt éles határvonal a különböző művészeti tevékenységek között.

Még a kolozsvári életünkben szembesültünk azzal, hogy kell egy egyesület, ha hátteret szeretnénk biztosítani a vidéki életre irányuló, kortárs kérdésekre választ adó kutatásoknak. Aztán a férjem irodalomtanár lett Alfaluban, de egy költőnek talán szűk keret ez a tananyagátadó robot, és már a kezdetektől sok más módon nyitogattuk a világot az ottani fiatalok előtt: irodalmi kört szerveztünk, színjátszó csoportot, filmklubot, táborokat, majd többnapos fesztivált úgy, hogy csak ketten voltunk felnőttek a csapatban, és kendőben rámkötve ott volt a pár hónapos fiam is.


Bonczidai_Eva_1
Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor


Volt ebben valami világmegváltó lendület, ilyen hülye, romantikus illúzió, hogy valami fontosat csinálunk. Ennek a lelkesedésnek is köszönhető, hogy ezt a falusi rendezvényt komolyan vették: a fesztivál idejére több száz középiskolás érkezett a faluba Erdély különböző vidékeiről, írók, költők, képzőművészek, zenekarok, újságírók, tévések.


Négy év után egyik napról a másikra torpant meg ez az egész, a következő fesztivál idejét nem tudtuk összeegyeztetni a helyi művelődési ház programjával, magyarán nem volt hely. A városba – bár hívták – nem akartuk vinni. Nekünk fontos volt, hogy ez épp itt, a faluban legyen. Furcsa nosztalgiát érzek néha az ottani évek iránt, pedig sokfajta csalódással és tanulsággal gazdagodtunk. De a „csak azért is”-ben épp ez a jó: nem fogok beledögleni valamibe, amit túl is élhetek.


Az egyesület is megmaradt.

Igen, és a régi csapatból többen fontos szereplői most is az életünknek. Az egyesület most Etéden működik. Etéd egy csudahely Székelyföldön. Egy régi gyógyszertár korábban államosított és megrongálódott épületét próbáltuk ott élhetővé tenni – ez volt a másik, észérveket mellőző álmunk. Ma már az otthonunk. Az egyik.


Bonczidai_Eva_2
Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor


Hogyan került központba a szerkesztői tevékenység?

2015 nyarán, amikor Etédre költöztünk, egy igen kusza, néha kilátástalannak ható időszakot éltünk meg. Az a fajta „hogyan tovább?”-helyzet, amikor még nem pakolsz ki a kartondobozokból, mert nem tudod, meddig maradsz, nem íratod be az iskolába-óvodába a gyereked, mert elképzelésed sincs, hogy ősszel itt lesztek-e még.


Egy este, amikor tüzet gyújtottuk az udvaron, meg is jegyeztem, hogy most jöhet a gondviselés, mert lövésem sincs, mit kellene tennünk. Másnap szólt a telefonom, hogy volna-e kedvem ismét szerkesztőként dolgozni. (A gyerekek születése előtt Kolozsváron a Krónika kultúra rovatát szerkesztettem.) Ezért jöttünk Budapestre, és rengeteg segítséget kaptunk, sok jó embert rendelt mellénk a gondviselés – általuk itt is itthon vagyok.


Bonczidai_Eva_3
Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor


Újra kellett tanulni azt a fajta alázatot, ami a napi sajtó szerkesztéséhez szükséges. Nem az örökkévalóságnak írsz, és az életedből sok-sok óra megy el láthatatlan dolgokra – a szerkesztői munka eredménye igazából csak akkor látszik, ha rosszul csinálják. Amikor láttam, hogy megfelelek az Oláh János szerkesztői ösztöndíj-pályázat minden kritériumának, megszólítva éreztem magam, hogy talán azt is kipróbálhatom, milyen egy kiadói szerkesztői munka. (Az MMA Kiadóval kötöttünk együttműködési megállapodást.) A napilapos szerkesztés mellett, az Előretolt Helyőrség indulásától már hetilapos szerkesztői tapasztalataim is voltak. A helyőrséges munka ismét visszahozta azokat a dolgokat az életembe, amikért már korábban is dolgoztunk: megszólítani a vidéken élőket, és valahogy egészben látni a kultúránkat és benne az embert. Igazából a lap indulásakor éreztem azt, hogy tényleg megérkeztünk Budapestre, de nem üres kézzel, hiszen van mit mondanunk.


A gyergyói múzeumban kollégám volt Szőcs Levente, egyike azoknak a fiatal néprajzkutatóknak, akik kitaláltak egy rendhagyó tárlatot: ebben egy fiktív személy életútját követhetjük az 1920-as évektől az 1989-es román forradalomig. A tárlat két úton is bejárható volt a főhős, Anna döntésének függvényében.


anna_varrott_szuro_002
Az Anna – Változatok székely asszonysorsra című kiállítás egyetlen stilizált tárgya

a magzatelhajtást jelző stációnál – a székelyudvarhelyi kiállítás egyik látogatója alkotta


Felkértek, hogy dramaturgként segítsek ezt az ötletet kibontani, ugyanis egy hangjáték vezetett végig a kiállításon, ahol a tárgyak nem tárgyként voltak érdekesek, hanem a hétköznapok tanúiként. Ez volt az első külhoni kiállítás, amit bemutattak a Magyar Nemzeti Múzeumban is.


Szép példákat hozhatunk határokon átívelő magyar múzeumi együttműködésekre, de általában innen, Magyarországról vándorolnak oda kiállítások. Nagy öröm volt, hogy része lehettem ennek a sok szakmai vitát is generáló kiállításnak. Egyszer én magam is tanúja voltam, hogy ez a furcsa kóborlás egy élet díszletei között milyen folyamatokat indított el a látogatókban: mesélni kezdtek – a saját családjuk történetét, a felnevelt gyermekekét és az angyalcsinálók áldozataiét is. Beleborzongtam abba, hogy számomra idegenek évtizedek óta elhallgatott történeteiket kezdik hangosan kimondani. Ez 2017 végén volt.


MTI_Mathe_Zoltan_2018januar31
Fotó: MTI/Máthé Zoltán


Akkoriban restaurálták az Arany János-szoborcsoportot a Múzeumkertben. Írtam egy riportot a restaurálásról, és ezt, amikor visszahozták a megújult szoboralakokat, több más emlékkel együtt egy időkapszulában elhelyezték Toldi Miklós bal combjában. Amikor láttam az MTI fotóját, hogy egy daru emeli vissza a szobrot a talapzatára, mögöttük pedig ott a múzeum homlokzata a kifeszített pannón olvasható felirattal: Anna – Változatok székely asszonysorsra, úgy éreztem, végre közöm van ehhez a városhoz.


Szente Anita

Rocco_es_fiverei-9517_002

2019.09.19

Luchino Visconti 1960-ban bemutatott filmje, a Rocco és fivérei ihlette a Nemzeti Színház csütörtöki bemutatóját, amely torz ideológiákról, a nagyvárosi lét nehézségeiről mesél – több mint fél évszázaddal Visconti után, kevesebb jövőbe vetett bizakodással.

Borcsok_Anna_2_R
2019.09.19

Szeptember 20-án lesz az Ékszerek éjszakája, mely a kortárs ékszerművészet technikai, koncepcionális és formabontói aktualitásait mutatja be. Az idei program különlegességeiről és a szervezés kulisszatitkairól Börcsök Anna ékszertervezőt kérdeztük.

WPP_2019-9696

2019.09.19

A szenvedésről és kiszolgáltatottságról aligha mondana többet bármi a fotónál. Az embert érő szenvedést látni és láttatni kell, remélve, a befogadó eljut a megértésig, a szolidaritásig. Huszonöt ország 43 fotóriporterének 143 képe látható az idei World Press Photo kiállításon, amely csütörtöktől látható a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Emlékülést tartanak Kötő József születésének 80. évfordulóján a budapesti Bajor Gizi Színészmúzeumban, a Petőfi Irodalmi Múzeum - Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szervezésében pénteken. A szeptember 20-án péntek 14 órakor kezdődő eseményen a 2015-ben elhunyt Kötő József életpályáját Bartha Katalin Ágnes színháztörténész, Bodó A. Ottó dramaturg, Gajdó Tamás színháztörténész és Nánay István kritikus méltatja. A rendezvény vendégeit Bodolay Géza, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatója köszönti.

Két nagyszabású versenymű, Beethoven Esz-dúr és Csajkovszkij b-moll zongoraversenye csendül fel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben szeptember 26-án 19:30-kor a Kossuth-díjas Hegedűs Endre zongoraművész előadásában a Duna Szimfonikus Zenekar közreműködésével, Deák András vezényletével.

Nagy Oszkár 19 évesen érkezett Nagybányára, a Thorma János, Hollósy Simon és Réthy István által alapított festőiskolába, ahol kibontakozott a modern magyar festészetet elindító mozgalom. Bár a művésztelep egyik legnagyobb tehetségeként tartották számon, ez az első alkalom, hogy azon a helyen, ahol élt és alkotott, egyéni kiállítás nyílik munkáiból. A kiállított 43 kép magángyűjtők tulajdonában van és egy helyen eddig még nem láthatta őket a közönség.

A világ egyik legnagyobb magángyűjteményével rendelkező család birtokában több száz kivételes műremek található, mások mellett olyan világhírű festők munkái, mint Goya, Velázquez, Rembrandt, Brueghel, Rubens, El Greco vagy Tiziano, Továbbá a világ neves műhelyeiből származó rendkívüli óra- és porcelánkollekció, értékes történelmi bútorok, valamint párizsi falikárpit-ritkaságok, utóbbiakat III. Napóleontól örökölte a család, akivel rokonságban álltak. Az Alba-ház Spanyolország egyik legrégibb és leggazdagabb hercegi családja, hatszáz év alatt főként házasságok révén szerzett 53 nemesi címükkel Guinness-rekordernek számítanak, megelőzik még az angol királynőt is. A család vagyonát 3 milliárd euróra becsülik.

A skót presbiteriánus egyház, tulajdonában álló földön több mint 100 darabból álló leletet fedezett fel 2014-ben egy amatőr kincsvadász. Az egykori vállalkozó 2 millió fontot, jelenlegi árfolyamon 750 millió forintot vehetett át minden idők egyik legnagyobb nagy-britanniai viking kincsleletért, miközben a területet birtokló és kincskeresésre felajánló Chuch of Scotland egy fillért sem kapott. Skóciában csak a megtalálót illeti jutalom régészeti leletekért, kincsekért, a földterület birtokosát nem. A Skót Egyház pert indított a kincsvadász ellen. A páratlanul gazdag lelet egy része Karoling-, másik része ír eredetű; több ezüstrúd, karperec, bross és számos aranytárgy alkotja.

Az ősz egyik legfontosabb kulturális seregszemléjénm a 28. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon számtalan műfaj képviselteti magát a kortárs zenétől a táncművészeten és az operán át a könnyű- és világzenéig, de megjelenik a programban a dzsessz, a képzőművészet, a színház és az irodalom is szerte a főváros kulturális intézményeiben és közterein.

Duo_Aliada_c_Maria_Jarzyna

Különleges meghívottakkal készül a PesText. A vérbeli városi fesztiválon, mely behálózza Budapest belvárosát, nem az új könyvmegjelenések alakítják a programot, hanem az izgalmas szerzők találkozásai. A rendezvényen különös figyelmet fordítanak a visegrádi országok irodalmára és a nem magyarul alkotó magyar szerzőkre.

A Kulturális Örökség Napja alkalmából 2019. szeptember 21-én ismét megnyílik a látogatók előtt a Kőbányai víztároló medence.

A pécsi világörökségi helyszíneken török kori séta, zenével és színjátékkal kísért temetési menet és flashmob is lesz, emellett könyvtárlátogatásra, levéltári sétára és kiállításra is várják a látogatókat a Kulturális Örökség Napjain, szeptember 21-én és 22-én.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma