Akit megérintett a szentség

Igazi 20. századi, kalandos magyar élet jutott Lucien Hervének. Elkán László néven született Hódmezővásárhelyen 1910-ben, majd 18 évesen Párizsba ment. Dolgozott bankban, volt divattervező, festett képeket, újságíróként végül fotósként dolgozott. A francia hadsereg katonájaként hadifogoly, majd szökevény, az ellenállás tagja. Épületekről született képei teszik híressé a ’80-as években. A 97 évesen elhunyt fotós műveiből Lucien Hervé – Az építészet csendje címen kiállítás nyílt a Pannonhalmi Apátsági Galériában. Gebauer Imola művészettörténésszel, a tárlat kurátorával beszélgettünk.

Nem különös, hogy egy harcos baloldali, vállaltan ateista művész képeit a Pannonhalmi Főapátságban állítják ki?

Számomra nem meglepő. Lucien Hervét megérintette a szent, a spiritualitás. Volt szerencsém együtt dolgozni vele élete utolsó 7-8 évében, de a cikkeiből és tanulmányaiból is kiderül, milyen nyitott ember volt. Míg büszkén hirdette, hogy ateista, a barátai között számos pap vagy szerzetes is akadt. A saját hitvallása nem akadályozta abban, hogy elfogadja mások álláspontját. Pannonhalma részéről sem érzem ezt a választást meglepőnek, mert ők sem világnézet alapján választanak, hanem művészi értéket, emberi mélységet keresnek.

Milyennek ismerte meg a fotóművészt?

Amikor találkoztam vele, már elég idős volt, közel a 90-hez. Inkább csendes, kérdező és figyelő ember volt. Egész életében ez a figyelés jellemezhette: olvasott, hallgatott, nézett. A kiállításra beválogatott képek is arról beszélnek, hogy a megismerés izgatta: mindegyiken látszik, ahogy aprólékosan körüljárja az épületet.

A jelenlegi tárlat kialakításakor korábbi kiállításterveket gondoltak tovább. Milyen elképzelések ezek?

Hervé 1965-től szklerózis multiplexben szenvedett, emiatt helyhez kötött életet élt. Megrendelésre készült fotói nagy része 1945-1965 között készült, az utazásai alatt. Ugyan egészen a 2000-es évekig fotózott, de ekkor már inkább a műtermében és a dolgozószobájában tervezett kiállításokat, állított össze könyveket.

A tárlatokról készült makettjei közül sok még mindig megvan. Művészettörténészként már majdnem húsz éve dolgozom az archívumával. A leveleiből, régi cikkeiből, valamint a feleségével való beszélgetések alapján is lehet tudni, hogy milyen kiállításokat tervezett. Jutka még mindig köztünk van, ő a másik kurátora a kiállításnak.

A Hervé szívéhez egyik legközelebb álló téma ötlete a 60-as években született, és a szíriai keresztény templomokról szólt. Ebben az időben szíriai régészeti feltárásokat fotózott megbízásra, de mellette a templomokról is készített képeket. Ez a Közel-Keleten készült sorozat a kiállítás gyökere.

Nagyon mélyen foglalkoztatta minden témája, anyagot gyűjtött a korról, amellyel dolgozott, rengeteget olvasott, gyakran cikkeket is írt arról, ami a fotókon látható. Szerette szöveggel kiegészíteni a képeit. A könyveiben erre több lehetősége volt, de gyakran a tárlatokon is elhelyezett írásokat, hogy így egyfajta dialógust hozzon létre.

Pannonhalmán is olvashatóak a szövegei. Az életmű nagy része ismert, de vannak olyan fotók, melyeket a nagyközönség eddig nem látott, ilyen több, szakrális témájú kép. A kiállítás anyagának válogatásakor nagyon örültünk annak, hogy ezek nyilvánosságra kerülhetnek.

Vannak olyan felvételek, amelyek önt is, mint a témát jól ismerő művészettörténészt meglepték és megszólították?

Több ilyen is van. Az egyik a Le Thoronet-i ciszterci apátság, mert úgy érzem, ez az egyik csúcsa Hervé művészetének. Formailag és tartalmilag is benne van a művész lényege, a megfigyelés. A minimalizmus, ahogy kevés eszközzel él a fotókon. A képeken az absztrakció és a valóság határán billeg, legmeghatározóbb a fény és árnyék viszonya. Közel megy a fotózott tárgyhoz, a falakhoz, a pillérekhez, így az anyag gazdagsága nagyon szépen megmutatkozhat. Ezek mind elmélkedésre késztető képek. Hervének ez emberi jellemzője, ami nemcsak a szakrális témájú fotóin érezhető. Ez az ő misztériuma, ahogy a képeit látva érzünk és látunk, gyakran csak sejtünk valamit. Miközben nézzük a fotóin az épületeket, mély spirituális élményt élhetünk át.

Másik kedvencem a Galla Placidia mauzóleumáról készített kép. Ez is minimalista, de a kevés eszközzel gazdag tartalmat jelenít meg. A márványfal és egy alabástrom ablak látható, amelyen a fény átszűrődik. Ez a fény sejteti a fal finom erezetét. Aztán vannak a mozgalmasabb és emiatt talán játékosabb felvételek, például a Moissac-i Szent Pierre templom kapuzata. Szent Péter apostol szobra mellett egy nagy feketeség látható, amelybe harapásokként ékelődnek a kapuzat cikkcakkos elemei.

Le Corbusier, akinek házi fotósa volt Hervé, azt mondta neki: "Magának építész lelke van, legyen a fotósom!" Hol láthatta meg ezt az építész lelket Hervében?

Konkrétan az időpontot is tudjuk, hogy mikor: 1949 decemberében. Ekkor ment Hervé Marseille-be Marie-Alain Couturier domonkos szerzetes megbízásából, hogy fotózza az ott épülő, forradalmian új Le Corbusier épületet, az Unité d'habitation-t. Az atya alakját is megidézzük a pannonhalmi kiállításon. Sokat tett azért, hogy modern szakrális épületek szülessenek, és olyanok is tervezzenek, akik nem vallásosak.

Tőle kapott Le Corbusier megbízást például a Le Thoronet-i ciszterci apátság tervezésére. Hervé egy egész napot fotózással töltött Marseille-ben, több mint 600 felvétel készített. Elküldte a kis képeket Le Corbusier-nek, akit valami nagyon megérintett a látottakban, mert válaszlevelében megkérte Hervét, hogy találkozzanak személyesen. Ekkor kérte fel a közös munkára. Sok minden összekötötte őket az alatt a jó másfél évtized alatt, amíg együtt dolgoztak: a festészet, az emberhez való viszony. Corbusier épületei talán hidegnek tűnnek, pedig az emberből indul ki, és ez a téma Hervét is nagyon foglalkoztatta.

Milyen volt Lucien Hervé viszonya magyar származásához, a gyökereihez?

Nagyon fiatalon, 18 évesen hagyta el Magyarországot, de a családjához rendszeresen hazajárt látogatóba a háború után. Zsidó származását soha nem tagadta, de nem volt számára téma. A magyarsága érdekes módon a felesége, a szintén magyar Jutka által vált jelentőssé. A magyar irodalmat ő ismertette meg Hervével, például József Attila költészetét. Jutka mesélte, hogy amikor a háború után Franciaországban megismerkedtek, Hervé néha nehezen vagy helytelenül beszélte az anyanyelvét, annyira ritkán használta. Vele kezdett el ismét magyarul beszélni. A magyar emigráció tagjaival jó viszonyban volt. A kapcsolata a szülőföldjével mindig megmaradt: levelezett itthon élő barátaival, kiállításai voltak itt, és fia, Rudolf, a 90-es években Magyarországon élt.

A kiállítás 2019. november 11-ig ingyenesen megtekinthető a Pannonhalmi Apátsági Galériában.