2015.01.29

A magyarság hagyományaiba illeszkedő jelkép-festészetet művelő, az idén 70 esztendős Makoldi Sándor festőművész jubileumi kiállítása látható február 27-ig Debrecenben, a Belvárosi Galériában. A magyar népi szimbolikát erőteljesen használó képzőművésszel ebből az alkalomból készítettünk beszélgetést.

Hogyan kezdődött a képzőművészet iránti vonzalma?

A földi utam úgy indult, hogy éppen akkor születtem, amikor az első atombombát ledobták. Keresztény értelemben ez éppen Jézus színeváltozásának a napja volt. Ez már eleve kijelölt számomra egy festői programot. Nem emlékszem gyerekrajzomra, a testvéremmel mi még nem egy szobában éltünk, hanem egy kertes házban, ahová édesapám minden évben hozatott egy kocsival homokot, és ott várat építettünk, játszottunk. Az első rajzom, amire emlékszem, egy másolat volt. A bátyám elsősként kapott vízfestéket és ecsetet, azzal készítettem, úgy, hogy lemásoltam egy kis képecskét a születésem helyéről. Ez München mellett történt, mert akkor ott volt a hadtest. Apámat behívták katonának Kassán, édesanyám pedig felült egy szekérre, és követte. A bátyám egy éves volt, én pedig már úton. Így születtem München mellett, és a szüleim onnan hoztak emlékül két kis képet. Ezek közül másoltam le az egyiket, és betettem az üveg mögé, figyeltem, hogy észreveszik-e. Aztán egyszer nagymamám port törölt, és kicsúszott a kép, így lett rá figyelmes a család. Azt mondták, hogy jobb, mint az eredeti. Igaz, kicsit sutább volt, de éppen ezért festőibbnek hatott, mint a precízen megrajzolt eredeti.


makoldi


Mikortól vált bizonyossá, hogy képzőművész lesz?

Általános iskolában valahogy úgy jött össze, hogy többen is szerettük a rajzolást az osztályból. A Fazekas Mihály Általános Iskolába jártam Debrecenben, osztálytársam volt Győri László szobrászművész és Gyulai Lajos festőművész. Vetélkedtünk egymással, kinek sikerülnek jobban a feladatok. Azután hetedik osztálytól eljártunk a Medgyessy Körbe, és ott több művésztanár is foglalkozott velünk. Veress Géza volt kor szerint a legidősebb, de tanított minket Menyhárt József is, és akit legjobban szerettem, Félegyházi László. Érdekesen tanított, mert egyszerűen nem vett tudomást a gyermeki kínokról, nagyvonalúan tette helyre a munkáinkat. Emlékszem, amikor elkészítettem az első munkát a felvételire, két hétig vacakoltam vele, már azt hittem, hogy egészen jó, amikor a Mester jött és kiradírozta a nagy részét, húzott bele még egy-két vonalat, és továbbment. Úgy éreztem, elrontotta a rajzomat, majd miután kimentem bőgni, és visszajöttem, hirtelen megláttam, mennyire él a rajz. Így mutatott példát. Nagyon jót tett nekem, nagyon sokat tanultam tőle, és felszabadultan rajzoltam a hatására. Később felvettek a Képzőművészeti Gimnáziumba Budapestre, és úgy másodikos lehettem, amikor arról álmodtam, hogy templomléptékben festek. Azt hiszem, ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ennek az egésznek valami célja lehet, hogy ezzel kell foglalkoznom. Addig csak azt tudtam, hogy a kezem ügyesebb, mint az átlag.


Hogyan talált rá arra az útra, hogy a tradicionális elemekből építkező festészetet művelje?

Nehezen találtam meg ezt az utat, hiszen minket akadémista módon tanítottak a különböző iskolákban. Készítettem portrékat, hagyományos olajfestményeket, de a saját mondanivalómmal kapcsolatban hiányérzetem volt. Amikor leérettségiztem, éppen akkor rendezték meg az első jelentős Csontváry-kiállítást ’45 után Székesfehérváron, és akkor ott rengeteg tantusz leesett nekem. Tudtam, hogy ha felvételizek a képzőművészeti főiskolára, ott olyat fognak majd kérni, amit nem szeretek. Ezen a Csontváry-kiállításon jöttem rá, hogy meg kell találnom a saját programomat, amire születtem. Nem vettek föl a képzőművészetire, de akkor már nem is akartam. Így kerültem Egerbe rajz szakra, ott viszont az egyik legjobb voltam, ami azzal az előnnyel járt, hogy mentesültem a napi elvárásoktól, és hagytak kísérletezni. Jó dolgom volt, és ez a teljesen szabad négy év hozzájárult ahhoz, hogy megtaláljam önmagam. Pontosabban hat év is volt, mert a feleségemmel is ott találkoztam, és emiatt még két évet sikerült Egerben töltenem. Aztán egyszer csak kialakult, nagy változásokon keresztül, ami aztán rám jellemző lett. De nem volt ez egyszerű. Nem vezetett senki-semmi, csak próbáltam az élményeim alapján megfogalmazni a gondolataimat. Egy utazást például, ami térben és időben történik, nagyon nehéz egy képen ábrázolni, erre az akadémista tudás nem ad módot. Kezdetben voltak kicsit szürreálisabb, vagy nonfiguratív képeim. Próbálták így-úgy kategorizálni, miközben csak kerestem a kifejezés lehetőségét.


Mennyire volt tudatos a magyar motívumkincs beépítése a műveibe?

Magamban már ebben az időben kialakítottam a színeknek és formáknak egy sajátos rendszerét, amiről azt gondoltam, hogy a néző számára is egyértelmű. Persze akkor azt hittem, én fedeztem fel a „spanyolviaszt”. Egyszer Egerben kimentem a piacra, ahol egy néni két párnahéjat árult, nagyon megtetszett az egyik, és meg akartam vásárolni. Ezen egy fehér vásznon lilában volt látható a – ma úgy mondanám – pelikános jelegyüttes. Azt tudtam, hogy a fehér a tisztaságot, a lila pedig a kék és a piros elegyeként az átmenetet jelenti az élet és a halál között. A pelikán a generációs váltást is mutatja, mert a saját vérével eteti gyermekeit. Amikor megvettem, megkérdeztem a nénit, ki csinálta a keresztszemes hímzést, mire azt válaszolta, hogy ő maga, méghozzá halottas párnának. Ezután szépen elmesélte, hogyan használták, a halott feje alá tették, hogy a mennyországba jusson. Ekkor jöttem rá, hogy a népünk tudja, érti ezeket a szimbólumokat, mi viszont nem tudjuk, mert nem tanították nekünk, csak az európai műveltséget, azt is felszínesen. Persze a történet vége az, hogy megkérdeztem, miért nem tartja meg. Mert már nincs, aki eltemessen- hangzott a válasz. Hát így kezdett érdekelni a néprajz. De amikor olyasmiket mondtak, hogy az unalmas téli estéken kedvtelésből farigcsáltak, vagy hímeztek, akkor azokat már nem hittem el, mert már tudtam, hogy ez jóval több annál. Pontosan tudják, mit alkotnak. Ettől kezdve jártam a falvakat, kérdezgettem az öregeket, és ennek hatására iratkoztam be néprajz szakra is. Úgy tudnám összegezni, hogy három meghatározó élmény volt a pályafutásom alatt, az egyik a Csontváry-kiállítás, a másik a népművészet, a harmadik pedig a gyermekrajz…


makoldi_kep

Erről még nem beszéltünk, miért olyan fontos ez?

A gyermeki vizualitás nagyon fontos, ma már kilenc unokám van, három gyermekem nőtt föl mellettem, az ő rajzaikon keresztül döbbentem rá, hogy a gyermek nem másol. Nem a látszatot, nem a felszínt, hanem a lényeget, az egészet, a fogalmat fogalmazza meg. Ha egy asztalt rajzol, akkor mind a négy lábát megrajzolja, és ha a lapját is használjuk, akkor nézőpontot vált és azt is odarajzolja. A háromdimenziós teret két dimenzióban nézőpontváltással jeleníti meg, így tud fogalmi módon mondatokat alkotni, és így alakul ki az anyanyelvi vizualitás. Az anyanyelvet sem tanítjuk, de mire iskolás lesz a gyermek, már így beszél. A rajzzal sem lenne ez másként, csakhogy már az óvodában nagyon sokszor tönkreteszik a gyerekeket, leépítik a természetes vizualitásukat, és aztán ez az iskolában folytatódik. Ezt úgy szoktam nevezni, hogy „belső Trianon.” Így lehet szegényíteni egy embert és egy nemzetet. Például amikor a gyerek egy mosolygós napot rajzol, és azt mondják neki, hogy a napnak nincs szeme, szája, és nem mosolyog. Pedig ilyenkor a gyerek nemcsak az égitestet jeleníti meg, hanem azt az érzést is, ami a napsütéshez kapcsolódik. Volt már erre példa nekem is otthon, és akkor elmagyaráztam a gyereknek, hogy az valójában ő az egész jelenséget lerajzolja, mert tudja, hogy a nap milyen örömet okoz mindenkinek, az élet növekszik ennek hatására, az embereket mosolyra készteti. A napnak hatásában igenis van arca! Szomorú, hogy nem a saját anyanyelvükön rajzolnak a gyerekek egy olyan országban, ahol Liszt, Bartók, Kodály, Lajtha életművén keresztül az egész világ ismeri már, hogy az anyanyelvi zenei oktatás mennyire fontos, és az ebből a gyökérből kinövő tánc-, illetve zenekultúra mennyire erős lehet. Sajnos, a képzőművészetben nem volt ilyen meghatározó alkotói sorunk, amely megfogalmazta volna a vizualitás anyanyelviségének fontosságát. Ezért még mindig a saját műveltségünket valójában romboló, idegen és felszínes tudással élünk.


Hosszú évtizedeken át volt a Debreceni Tanítóképző Főiskola tanára, ahol tanítókat képzett. Hogyan adta tovább ezeket a gondolatokat? Mennyire kell „visszatanítani” ezt a vizuális anyanyelviséget?

A módszerem annyi volt, hogy rajzoltattam a pedagógus-jelölteket, és tudatosítottam bennük, hogy nem baj, ha nem tudnak az akadémista szabályok szerint rajzolni. Ez egyébként is „ember alatti”, méltatlan, hogy valaki úgy rajzoljon, ahogy a fényképezőgép készít képet. Igyekeztem rávezetni a hallgatóimat a gyermeki vizualitás nézőpontjára. Szerencsére, a főiskola gyakorlóiskolájában közvetlenül kipróbálhatták mindezt, és rájöttek arra, hogy visszahozható még náluk is ez a vizuális anyanyelvi szint. Nagyon sok tanítványom van szerte az országban, aki fantasztikusan bontja ki ezt a tudást a gyermekek generációiból. Nem vagyok egyedül, hiszen Földi Péter is kipróbálta a módszert, még idősek otthonában is, és bebizonyította, hogy akár belőlük is előhívható ez a tudás. Sajnos, a magyar oktatásban viszont ez a vonulat ma sem kap elég szerepet, de remélem, előbb-utóbb ez a helyzet megváltozik. Pap Gábor művészettörténész a Művészet folyóiratban publikálta ugyan a témára vonatkozó tanulmányokat, eredményeket, de még korántsem tartunk ott, ahol a zenében.


Van visszatérő motívum a képein, ami időről időre újra foglalkoztatja?

Ez pontosan olyan, mint azok a szavak, amiket mindig használunk. A magyar nyelv szóképekből áll, ami könnyen átfordítható képírássá. Itt is, az egyik képen látható egy olyan növény, ami önmagából jön, spirális alakban, a „feje” akár a Nap is lehet, vagy a fényesség. Ezt a jelet, a Teremtő jelét elég sokszor használom a képeimben.


Ungvári Judit

nemzeti_tancszinhaz_eloter2_hlinka_zsolt_foto_2000px

2019.02.15

Február 15-én nyitja meg kapuit Budapest egyedülálló új kulturális színtere: a Nemzeti Táncszínház új épülete, mely a Millenáris Parkban kapott helyet. A legmodernebb színháztechnikával felszerelt, különleges építészeti megoldásokat felvonultató épületben két színházterem és kamaraterem várja a tánc szerelmeseit, emellett próbatermek segítik a professzionális táncosok felkészülését.

Pataki_Andras

2019.02.15

Imre Zoltán Program (IZP) számokban: 40 táncszínházi nevelési előadás 15 helyszínen 1200 gyermek részvételével, 54 táncelőadás 13 helyen. Emellett konferenciasorozatok, rendezvények, versenyek, szakmai fórumok, külföldi stúdiumok, digitális portfóliók, tréning-, és próbalehetőségek. A hazai táncszakma legújítóbb kezdeményezéséről Pataki András kuratóriumvezetőt, táncművészt, a Szegedi Kortárs Balett igazgatóját kérdeztük.

az_ismeretlen_gorgei_R

2019.02.15

Élő vértanúnak Móricz Zsigmond, villámzúzta délceg cserfának Arany János, a nemzeti hiúság áldozatának pedig Gyulai Pál nevezte Görgei Artúrt. Az 1848-49-es szabadságharc híres hadvezérének már a kortársak is igyekeztek igazságot szolgáltatni. A legendákon túli alakját igyekszik bemutatni a Magyar Nemzeti Múzeum Az ismeretlen Görgei című kiállítása. A tárlat szakértőjével, a Magyar Történelmi Társulat elnökével, Hermann Róberttel beszélgettünk.

A kimagasló színvonalú településfejlesztési munkájáért járó Hild János-díjat pénteken adta át a Magyar Urbanisztikai Társaság a XII. kerület képviselőjének, Pokorni Zoltán polgármesternek a Hegyvidéki Urbanisztikai Konferencián.

Felháborodást keltett Horvátországban az oktatási minisztérium döntése, mely szerint lekerült az ajánlott olvasmányok listájáról Anne Frank naplója. Csütörtökön mintegy háromezren írták alá azt a petíciót, amelyben az iskolai programba való visszahelyezését követelik. A kezdeményezők úgy vélték: a holokauszt olyan téma, amelyet nem lehet mellőzni a horvát irodalmi oktatásban. A hovát oktatási miniszter a háziovasmányok listájának újragondolását ígéri.

A Magyar Írószövetség február 18-án, Jókai Mór születésnapján ünnepli a magyar széppróza napját. 18 órakor az Írószövetség klubtermében Mezey Katalin Kossuth-díjas író, az MMA irodalmi tagozatvezetője és Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke nyitja meg a rendezvényt. Az Irodalmi Magazin Jókai-számát a szerkesztők: Kondor Péter János, Molnár Krisztina és Lipp Mónika Mária mutatják be. Az év novellái 2019 című antológiát Erős Kinga kritikus, a könyv szerkesztője, valamint Bíró Gergely író, a Magyar Napló főszerkesztő-helyettese ismerteti. Közreműködik: Turi Bálint színművész és a Másik Oldal zenekar.

Narkisszosz, a görög mitológia szerint a víztükörben megpillantott képmásába beleszerető vadász portréját ábrázoló, rendkívül jó állapotban fennmaradt freskóra bukkantak egy Pompejiben folyó feltáráson. A freskó egy ókori pompeji ház átriumát díszítette. A képet abban a házban találták, ahol tavaly a görög mitológia egy másik részletét, a Léda és a hattyú történetét ábrázoló ókori freskót tártak fel, emellett tucatnyi üvegedényt, nyolc terrakotta vázát és egy bronztölcsért is találtak egy lépcső alatt. A ház feltehetően egy gazdag kereskedőé volt. Pompejit a Vezúv kitörése pusztította el az 1. században.

A Budavári Örmény Nemzetiségi Önkormányzat Pepi, Pali meg a harmonika ördöge címmel vidám mulatságot tart zenével, örmény gasztronómiai kóstolóval a Márványmenyasszony Étteremben február 17-én 16.00-kor. A XII. Örmény Nemzetiségi Napon közreműködik Kilyén Ilka színművész, dr. Tarján Balázs c. egyetemi tanár, Benkő Péter, Rusz Milán, Várady Mária színművészek és Lakatos Miklós prímás. A belépés díjtalan.

A KÉP-ÉLMÉNY kiállításhoz kapcsolódva újabb beavató tárlatvezetésen vehetnek részt a látogatók – a projektben szereplő fotográfusok közül öt alkotóval – a Capa Központban, február 18-án 18.00-kor. A workshopsorozat Múlt-jelen-jövő foglalkozásának keretében tíz magyar fotográfus működött együtt gyermekotthoni gondoskodásban élő fiatalokkal, hogy létrehozzanak adott témában legalább három fotót.

Kep-elmeny

Múzeumpedagógusok rangos szakmai rendezvényét tartják 2019. február 18-án, hétfőn a fertődi Esterházy-kastélyban.

Filmvetítéssel kezdődik vasárnap a Cziffra György Fesztivál, amely február 25-ig klasszikus zenei koncertekkel, improvizációs esttel, hangszerbemutatóval és báresttel is várja a közönséget.

Szombaton és vasárnap összesen négy koncert várja a közönséget a budapesti Festetics Palotában az MVM Koncertek – A Zongora című sorozat minimaratonján.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma