2015.01.29

A magyarság hagyományaiba illeszkedő jelkép-festészetet művelő, az idén 70 esztendős Makoldi Sándor festőművész jubileumi kiállítása látható február 27-ig Debrecenben, a Belvárosi Galériában. A magyar népi szimbolikát erőteljesen használó képzőművésszel ebből az alkalomból készítettünk beszélgetést.

Hogyan kezdődött a képzőművészet iránti vonzalma?

A földi utam úgy indult, hogy éppen akkor születtem, amikor az első atombombát ledobták. Keresztény értelemben ez éppen Jézus színeváltozásának a napja volt. Ez már eleve kijelölt számomra egy festői programot. Nem emlékszem gyerekrajzomra, a testvéremmel mi még nem egy szobában éltünk, hanem egy kertes házban, ahová édesapám minden évben hozatott egy kocsival homokot, és ott várat építettünk, játszottunk. Az első rajzom, amire emlékszem, egy másolat volt. A bátyám elsősként kapott vízfestéket és ecsetet, azzal készítettem, úgy, hogy lemásoltam egy kis képecskét a születésem helyéről. Ez München mellett történt, mert akkor ott volt a hadtest. Apámat behívták katonának Kassán, édesanyám pedig felült egy szekérre, és követte. A bátyám egy éves volt, én pedig már úton. Így születtem München mellett, és a szüleim onnan hoztak emlékül két kis képet. Ezek közül másoltam le az egyiket, és betettem az üveg mögé, figyeltem, hogy észreveszik-e. Aztán egyszer nagymamám port törölt, és kicsúszott a kép, így lett rá figyelmes a család. Azt mondták, hogy jobb, mint az eredeti. Igaz, kicsit sutább volt, de éppen ezért festőibbnek hatott, mint a precízen megrajzolt eredeti.


makoldi


Mikortól vált bizonyossá, hogy képzőművész lesz?

Általános iskolában valahogy úgy jött össze, hogy többen is szerettük a rajzolást az osztályból. A Fazekas Mihály Általános Iskolába jártam Debrecenben, osztálytársam volt Győri László szobrászművész és Gyulai Lajos festőművész. Vetélkedtünk egymással, kinek sikerülnek jobban a feladatok. Azután hetedik osztálytól eljártunk a Medgyessy Körbe, és ott több művésztanár is foglalkozott velünk. Veress Géza volt kor szerint a legidősebb, de tanított minket Menyhárt József is, és akit legjobban szerettem, Félegyházi László. Érdekesen tanított, mert egyszerűen nem vett tudomást a gyermeki kínokról, nagyvonalúan tette helyre a munkáinkat. Emlékszem, amikor elkészítettem az első munkát a felvételire, két hétig vacakoltam vele, már azt hittem, hogy egészen jó, amikor a Mester jött és kiradírozta a nagy részét, húzott bele még egy-két vonalat, és továbbment. Úgy éreztem, elrontotta a rajzomat, majd miután kimentem bőgni, és visszajöttem, hirtelen megláttam, mennyire él a rajz. Így mutatott példát. Nagyon jót tett nekem, nagyon sokat tanultam tőle, és felszabadultan rajzoltam a hatására. Később felvettek a Képzőművészeti Gimnáziumba Budapestre, és úgy másodikos lehettem, amikor arról álmodtam, hogy templomléptékben festek. Azt hiszem, ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ennek az egésznek valami célja lehet, hogy ezzel kell foglalkoznom. Addig csak azt tudtam, hogy a kezem ügyesebb, mint az átlag.


Hogyan talált rá arra az útra, hogy a tradicionális elemekből építkező festészetet művelje?

Nehezen találtam meg ezt az utat, hiszen minket akadémista módon tanítottak a különböző iskolákban. Készítettem portrékat, hagyományos olajfestményeket, de a saját mondanivalómmal kapcsolatban hiányérzetem volt. Amikor leérettségiztem, éppen akkor rendezték meg az első jelentős Csontváry-kiállítást ’45 után Székesfehérváron, és akkor ott rengeteg tantusz leesett nekem. Tudtam, hogy ha felvételizek a képzőművészeti főiskolára, ott olyat fognak majd kérni, amit nem szeretek. Ezen a Csontváry-kiállításon jöttem rá, hogy meg kell találnom a saját programomat, amire születtem. Nem vettek föl a képzőművészetire, de akkor már nem is akartam. Így kerültem Egerbe rajz szakra, ott viszont az egyik legjobb voltam, ami azzal az előnnyel járt, hogy mentesültem a napi elvárásoktól, és hagytak kísérletezni. Jó dolgom volt, és ez a teljesen szabad négy év hozzájárult ahhoz, hogy megtaláljam önmagam. Pontosabban hat év is volt, mert a feleségemmel is ott találkoztam, és emiatt még két évet sikerült Egerben töltenem. Aztán egyszer csak kialakult, nagy változásokon keresztül, ami aztán rám jellemző lett. De nem volt ez egyszerű. Nem vezetett senki-semmi, csak próbáltam az élményeim alapján megfogalmazni a gondolataimat. Egy utazást például, ami térben és időben történik, nagyon nehéz egy képen ábrázolni, erre az akadémista tudás nem ad módot. Kezdetben voltak kicsit szürreálisabb, vagy nonfiguratív képeim. Próbálták így-úgy kategorizálni, miközben csak kerestem a kifejezés lehetőségét.


Mennyire volt tudatos a magyar motívumkincs beépítése a műveibe?

Magamban már ebben az időben kialakítottam a színeknek és formáknak egy sajátos rendszerét, amiről azt gondoltam, hogy a néző számára is egyértelmű. Persze akkor azt hittem, én fedeztem fel a „spanyolviaszt”. Egyszer Egerben kimentem a piacra, ahol egy néni két párnahéjat árult, nagyon megtetszett az egyik, és meg akartam vásárolni. Ezen egy fehér vásznon lilában volt látható a – ma úgy mondanám – pelikános jelegyüttes. Azt tudtam, hogy a fehér a tisztaságot, a lila pedig a kék és a piros elegyeként az átmenetet jelenti az élet és a halál között. A pelikán a generációs váltást is mutatja, mert a saját vérével eteti gyermekeit. Amikor megvettem, megkérdeztem a nénit, ki csinálta a keresztszemes hímzést, mire azt válaszolta, hogy ő maga, méghozzá halottas párnának. Ezután szépen elmesélte, hogyan használták, a halott feje alá tették, hogy a mennyországba jusson. Ekkor jöttem rá, hogy a népünk tudja, érti ezeket a szimbólumokat, mi viszont nem tudjuk, mert nem tanították nekünk, csak az európai műveltséget, azt is felszínesen. Persze a történet vége az, hogy megkérdeztem, miért nem tartja meg. Mert már nincs, aki eltemessen- hangzott a válasz. Hát így kezdett érdekelni a néprajz. De amikor olyasmiket mondtak, hogy az unalmas téli estéken kedvtelésből farigcsáltak, vagy hímeztek, akkor azokat már nem hittem el, mert már tudtam, hogy ez jóval több annál. Pontosan tudják, mit alkotnak. Ettől kezdve jártam a falvakat, kérdezgettem az öregeket, és ennek hatására iratkoztam be néprajz szakra is. Úgy tudnám összegezni, hogy három meghatározó élmény volt a pályafutásom alatt, az egyik a Csontváry-kiállítás, a másik a népművészet, a harmadik pedig a gyermekrajz…


makoldi_kep

Erről még nem beszéltünk, miért olyan fontos ez?

A gyermeki vizualitás nagyon fontos, ma már kilenc unokám van, három gyermekem nőtt föl mellettem, az ő rajzaikon keresztül döbbentem rá, hogy a gyermek nem másol. Nem a látszatot, nem a felszínt, hanem a lényeget, az egészet, a fogalmat fogalmazza meg. Ha egy asztalt rajzol, akkor mind a négy lábát megrajzolja, és ha a lapját is használjuk, akkor nézőpontot vált és azt is odarajzolja. A háromdimenziós teret két dimenzióban nézőpontváltással jeleníti meg, így tud fogalmi módon mondatokat alkotni, és így alakul ki az anyanyelvi vizualitás. Az anyanyelvet sem tanítjuk, de mire iskolás lesz a gyermek, már így beszél. A rajzzal sem lenne ez másként, csakhogy már az óvodában nagyon sokszor tönkreteszik a gyerekeket, leépítik a természetes vizualitásukat, és aztán ez az iskolában folytatódik. Ezt úgy szoktam nevezni, hogy „belső Trianon.” Így lehet szegényíteni egy embert és egy nemzetet. Például amikor a gyerek egy mosolygós napot rajzol, és azt mondják neki, hogy a napnak nincs szeme, szája, és nem mosolyog. Pedig ilyenkor a gyerek nemcsak az égitestet jeleníti meg, hanem azt az érzést is, ami a napsütéshez kapcsolódik. Volt már erre példa nekem is otthon, és akkor elmagyaráztam a gyereknek, hogy az valójában ő az egész jelenséget lerajzolja, mert tudja, hogy a nap milyen örömet okoz mindenkinek, az élet növekszik ennek hatására, az embereket mosolyra készteti. A napnak hatásában igenis van arca! Szomorú, hogy nem a saját anyanyelvükön rajzolnak a gyerekek egy olyan országban, ahol Liszt, Bartók, Kodály, Lajtha életművén keresztül az egész világ ismeri már, hogy az anyanyelvi zenei oktatás mennyire fontos, és az ebből a gyökérből kinövő tánc-, illetve zenekultúra mennyire erős lehet. Sajnos, a képzőművészetben nem volt ilyen meghatározó alkotói sorunk, amely megfogalmazta volna a vizualitás anyanyelviségének fontosságát. Ezért még mindig a saját műveltségünket valójában romboló, idegen és felszínes tudással élünk.


Hosszú évtizedeken át volt a Debreceni Tanítóképző Főiskola tanára, ahol tanítókat képzett. Hogyan adta tovább ezeket a gondolatokat? Mennyire kell „visszatanítani” ezt a vizuális anyanyelviséget?

A módszerem annyi volt, hogy rajzoltattam a pedagógus-jelölteket, és tudatosítottam bennük, hogy nem baj, ha nem tudnak az akadémista szabályok szerint rajzolni. Ez egyébként is „ember alatti”, méltatlan, hogy valaki úgy rajzoljon, ahogy a fényképezőgép készít képet. Igyekeztem rávezetni a hallgatóimat a gyermeki vizualitás nézőpontjára. Szerencsére, a főiskola gyakorlóiskolájában közvetlenül kipróbálhatták mindezt, és rájöttek arra, hogy visszahozható még náluk is ez a vizuális anyanyelvi szint. Nagyon sok tanítványom van szerte az országban, aki fantasztikusan bontja ki ezt a tudást a gyermekek generációiból. Nem vagyok egyedül, hiszen Földi Péter is kipróbálta a módszert, még idősek otthonában is, és bebizonyította, hogy akár belőlük is előhívható ez a tudás. Sajnos, a magyar oktatásban viszont ez a vonulat ma sem kap elég szerepet, de remélem, előbb-utóbb ez a helyzet megváltozik. Pap Gábor művészettörténész a Művészet folyóiratban publikálta ugyan a témára vonatkozó tanulmányokat, eredményeket, de még korántsem tartunk ott, ahol a zenében.


Van visszatérő motívum a képein, ami időről időre újra foglalkoztatja?

Ez pontosan olyan, mint azok a szavak, amiket mindig használunk. A magyar nyelv szóképekből áll, ami könnyen átfordítható képírássá. Itt is, az egyik képen látható egy olyan növény, ami önmagából jön, spirális alakban, a „feje” akár a Nap is lehet, vagy a fényesség. Ezt a jelet, a Teremtő jelét elég sokszor használom a képeimben.


Ungvári Judit

dilili

2018.11.20

Michel Ocelot Dilili Párizsban című bűnügyi kalandfilmjével kezdődik az Urániában az idei Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál, amelyet november 28. és december 2. között rendeznek Budapesten. A fesztivál során 14, egész estés animációt, és több mint 200 rövidfilmet vetítenek.

2018_11_20_Evzaro_PagonyFeszt

2018.11.20

Kufli-színházzal, Rutkai Bori-koncerttel, meseolvasással, játékokkal, társasozással és sok meglepetéssel vár az év utolsó Pagonyfesztiválja a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az egész napos programsorozat 2018. november 24-én, szombaton 10.00 órakor kezdődik.

img_1510_ok2

2018.11.20

Családi napot tartanak a Capa Központban november 24-én a Thirtythree fotókiállításhoz és a Május 1. Ruhagyár – Fortepan: Ez a divat! című kiállításhoz kapcsolódóan. A résztvevők a tárlaton látható munkák alapján megalkothatják saját műveiket, az Ez is divat! című workshop pedig a szabásminták és az origami világába vezet be. A foglalkozásokon a részvétel ingyenes.

Lars Mikkelsen kapta a legjobb színész, a német Anna Schudt pedig a legjobb színésznő díját a 46. Nemzetközi Emmy-díjátadó ceremónián hétfőn New Yorkban. Lars Mikkelsen dán színésznek (Kártyavár, Sherlock) a Herrens veje című tévésorozatban nyújtott alakításáért, Anna Schudt német színésznőnek pedig az Ein Schnupfen hätte auch gereicht című életrajzi tévédrámában nyújtott játékáért ítélték oda az elismerést.

Az egy éven át tartó bicentenáriumi rendezvénysorozatot hétfőn nyitotta meg a spanyol királyi pár a spanyol fővárosban. Az ünnepségsorozat a Prado történetét kronológiai sorrendben bemutató tárlattal vette kezdetét. A kiállított mintegy 200 alkotás között a legnevesebb spanyol művészek, Velázquez, Goya, El Greco, Picasso alkotásai mellett Renoir, Manet és Jackson Pollock művei is helyet kaptak.

A VII. Ferdinánd által alapított intézmény mindössze 311 festménnyel kezdte meg működését. Mára gyűjteménye meghaladja a 35 ezer darabot. A világ egyik legnagyobb és legfontosabb múzeuma tavaly több mint 3 millió látogatót fogadott.

A nyíregyházi művész Panoráma című kiállítása november 23-án nyílik a Hódmezővásárhelyi Művésztelepen. A Nyitott Műtermi Sorozat részeként megrendezett tárlatot Boros Miklós János szobrászművész nyitja meg 17:00 órakor.

A görög mitológiából Léda és a hattyú történetét ábrázoló ókori freskót tártak fel a régészek Pompejiben. A műalkotás feltehetően egy gazdag kereskedő házának hálószobáját díszítette a pompeji városközpont közelében. A mitológia szerint Zeusz hattyú képében elcsábította Lédát, Spárta királynőjét, aki még aznap éjjel férjével is együtt hált, majd két tojást szült, amelyekből Heléna és Klütaimnésztra, valamint Kasztor és Polüdeukész kelt ki. A közelmúltban a Léda-freskó közelében egy római termékenységi isten, Priapus freskóját is megtalálták, kevésbé jó állapotban. Pompejit a Vezúv kitörése pusztította el az 1. században.

Omega együttes 56 éves történetét képek és relikviák segítségével bemutató látványos kiállítás nyílik november végén a szentesi Koszta József Múzeumban. A Gyöngyhajú lány címet viselő művelődés- és rocktörténeti tárlat felidézi az együttes fontos pillanatait az 1962-es alakulástól egészen napjainkig, ugyanakkor képet nyújt a 20. század második felének Magyarországáról is. A májusig látható tárlaton képeket, posztereket, az együttes tagjainak személyes tárgyait, ruháit, hangszereit állítják ki. Az anyag a tervek szerint az országban több helyen is látható lesz majd.

Weegee neve a 30-as, 40-es években összefonódott New York mindennapjai, a nyomor és a bűnözés ábrázolásával. Milyen társadalmi összefüggések állnak fotói mögött? A Mai Manó Ház következő tárlatvezetésén a bűnözők világát jól ismerő Fliegauf Gergely kriminálpszichológus értelmezésében kerülhetünk közelebb Weegee alkotói világához.

2018_11_17_weegee2

A Rábaköz hagyományait, népi iparművészetének jellegzetes tárgyait, motívumait és ma is aktív alkotóit mutatja be a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum november végéig látogatható, időszaki kiállítása. A tárlatról Nagy-Pölös Andrea néprajzkutató muzeológust, a kiállítás kurátorát kérdeztük.

Jelentős segítséget kapnak a munkájukhoz azok a múzeumpedagógusok, akik hátrányos helyzetű látogatókkal foglalkoznak. A Múzeumi iránytű című kiadványsorozat 16. részeként 2018 novemberében jelenik meg az Esélyt a múzeummal – Hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatása a múzeumpedagógia eszközeivel című módszertani kézikönyv, amelyben rengeteg gyakorlati példával szolgálnak a téma szakértői.

Stanley Jordan amerikai jazzgitáros és zeneszerző, aki különleges, zongoraszerű kétkezes tapping technikájáról híres, november 17-én a Müpában ad koncertet. A zenész a Meeting Stanley Jordan című esten két hazai ütőhangszeres művésszel, a tHUNder Duóval kiegészülve kápráztat el sokoldalú tehetségével, virtuóz játékával.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma