782x90_kerilynnwilson_banner_ok

2017.12.01

Szabó T. Anna első novelláskötete, a Törésteszt mind társadalmi, mind irodalomkritikai szempontból fontos – és provokatív. Az írónőt a prózai és lírai formák közötti különbségekről, a kötet eklektikusságából fakadó szerkesztési nehézségekről, kísérletének eredményeiről kérdeztük, valamint arról, mi jelenti számára az inspirációt.

Tény, hogy hálás feladat íróval készíteni interjút, hiszen mindig sokkal többet mond el, mint amennyi a kérdésekre adott válasz lenne. Így megtudtuk, hogy jó pár novellájának a címét megálmodta, majd hozzákerekítette a történeteket, hogy az inspirációt kevésbé irodalmi alkotások, mint inkább képek, festmények, fotók nézegetése adja, valamint, hogy legalább három regénytervét áldozta fel a novelláskötetért cserébe…


szabo-t-anna-original-76598
Fotó: jegy.hu

 

A Törésteszt megjelenése kapcsán mindenképpen felmerül a művészeti, jelen esetben az irodalmi formák jelentése. Miért választottad most a prózai műfajt, azon belül a novellát – eltekintve attól, hogy számos lírai és balladai elem található a szövegekben?

A prózához ugyanolyan szem és fül kell, mint a vershez, csak másféle, vagyis másféleképpen sok idő szükséges a megírásához. A vers hullámhossza titokzatosabb, az álom mezsgyéjén fogható legtisztábban, nagyon apró mozdulatok szükségesek az antenna beállításához – lassú és körülményes finomhangolás. Ez az időigényes általában, nem maga a megírás. A vershez szükséges csend: belső csend. A próza viszont figyelem és fegyelem kérdése, külső csendben végzett mindennapos munka, és sok esetben legalább annyi kidobás, mint amennyi írás – egy része mechanika és csak egy kisebbik része titok. Persze, itt is azok a pontok a legérdekesebbek, amikor a mondat ritmusába, a szünetekbe, a szavak hangulatába kódol bele az ember egy háttértörténetet. Én nagyon régóta írok prózát, de eleinte kevésbé vettem komolyan, nem tettem rá az életemet, mert mindmáig legeslegjobban a vers működése érdekel, ez a titokzatos adóvevő. A prózában a történetmondás vonz, az, hogy tágabb a tér, több hang, alak, indulat, de legfőképpen:

 

többféle tárgy, szín, illat fér bele,

olyan mennyiségben, amennyit egyetlen vers sem bírna el.

 

A választás tehát szándékos: miközben a versben az objektivitástól eljutottam a szubjektivitásig – mert nem születtem alanyi költőnek, nehéz gyötrődés után lettem azzá –, a prózában pont fordítva történt: csak a személyes indulat az enyém, a többi megfigyelés és történetformálás kérdése. Nekem nem a kitalálás okoz problémát, nem is a szerkesztés, hanem az, hogy mennyit engedek be a történetbe a magam életéből. Hogy írok-e a családomról például. Egyszerű a válasz: nem írok. Egyelőre.

 

Hogyan befolyásolja egy szerző világlátását az a forma, amelyben jellemzően dolgozik? Gondolok itt például arra, hogy el tudom képzelni: Gyuri (Dragomán György – a szerk.) egészen mást lát meg például egy történetben, egy helyzetben, egy utcai jelenetben, mint te, mivel más műfajokban dolgoztok.

Most már, azt hiszem, összecsiszolódtunk… Gyuri is tud verset írni vagy rögtönözni arról, amit lát, én pedig szinte bármikor készen állok egy novellára. Mégis: a versnek nagy előnye, ha könnyű megjegyezni.

 

Mint egy szívgyógyszert: magunkkal vihetjük, és bármikor megmentheti az életünket.

 

A regénynek sokkal hosszabb a hatóideje, és sokkal kevesebb részletre, árnyalatra emlékszünk belőle. Ami a világlátást illeti: a vershez is éleslátás kell, a prózához is, csak a versben nagyobb a kockázat, mert kisebb a tér.


szabotannatoresteszt-640x480
Fotó: szabotanna.com

 

Változott a világlátásod a Törésteszt írása során? Lehet egyáltalán beszélni olyasmiről, hogy „prózaibban”, „a próza lencséjén keresztül” figyelted akkor a világot?

A prózaírásnak jót tesz a naplóírás: nem hagy egyetlen napot sem kihasználatlanul. Ezért volt olyan komoly naplózó Virginia Woolf vagy Móricz Zsigmond – az író önző, mindent, amit megél, alapanyagnak használ. Az internet viszont a naplóírás legnagyobb ellensége: az ember túl sokat lát mások szemével, nem első kézből szerzi a tapasztalatait; a gyors választ igénylő levelezés, vagy a Facebook mind a nyugodt figyelem ellen hatnak. Én mindig nagy hasznát vettem a régi naplóimnak és leveleimnek, és legalább akkora hasznát az álomnaplóimnak – mert ahogy a vershez, úgy a prózához is szükségem volt az álmaim intenzitására. A kötetben több novella címét megálmodtam, és ébren ezekhez szervesítettem hozzá a történetet. Mint amikor egy beszélgetésben elkapott mondathoz találja ki az ember az egész hátteret. A prózához az emberekre kell figyelni, a vershez a tárgyakra és magamra. De persze, ez is sarkítás, mert a határok átjárhatóak; mindenesetre a prózában sokkal jobban érdekelnek az emberi viszonyok, mint a versben, ahol a világ egészének, és nem a társadalom berendezkedésének a működése érdekel.

 

Önkéntelenül is eszembe jutott a Törésteszt olvasása közben Sylvia Plath prózai munkája, Az üvegbura. Esetleg inspiráló hatással volt rád ez a könyv vagy más művészeti alkotás?

Nem, mégpedig azért nem, mert máig sincs teljes, zavartalan képem az Az üvegburáról, annyiszor tettem le és kezdtem újra. Plath-szal egész életemben küzdöttem, utáltam és csodáltam, szerettem és idegenkedtem tőle (az első gyermekem születésekor is az ő verseit fordítottam a vajúdás legeslegelején – illik hozzá a szituáció). Megriasztott az a kíméletlen kimondás, az őrülettel határos penge-élesség. A keserű küzdelem. Aztán pár évvel ezelőtt végre végigolvastam a naplóit… És akkor megértettem, hogy micsoda életöröm volt benne az ostorszíj-csípősség mellett. Megértettem vagy legalábbis sokkal közelebb kerültem a sokféleségéhez. A naplói hatottak rám, igen. De ugyanúgy hatott rám Jékely Zoltán novellisztikája, Kosztolányi prózája, Esterházy utánozhatatlan mondatritmusa vagy Alice Munro hihetetlenül gyöngéd kegyetlensége. És persze, rengeteg kép, rengeteg fotó és festmény. Nap mint nap lapozok albumokat és nézek képeket az interneten. Hosszan, sokáig, alaposan; aztán lehunyt szemmel nézem tovább.


Szabo_T_Anna
Fotó: Czimbal Gyula/MTI

 

A kritika az eklektikusságot emlegeti a Törésteszt kapcsán – hol pozitív felhanggal, amennyiben a novellák sokfélesége vad, szerteágazó, virtuóz egységet alkot, hol negatív felhanggal, amennyiben az egységet pont a túlzott különbözőség bontja meg. Te mit gondolsz erről?

Ez valóban változatos kötet, már csak azért is, mert rövid, hetilap-terjedelmű novellák és hosszabb, folyóiratban közölt írások váltakoznak benne; ez utóbbiaknak már én magam szabtam meg a terjedelmét, nem volt semmilyen külső kényszer. Ami egyben tartja a novellákat, az az indulat ereje. Mindig valamilyen vágy vagy megszállottság áll a középpontban, és az emberek megválthatatlan belső magányossága. Én azt szoktam rá mondani, hogy ez a harag könyve: az önemésztő haragé, amely a frusztrációkból fakad, és a pusztító haragé, amely szintén. A legnehezebb: elmondani és összehangolni a vágyainkat. Nemcsak szexuális téren, hanem a legelemibb dolgokban is, és ezért szerelem és szeretet helyett hatalmi viszonyok jönnek létre automatikusan. Innentől pedig a küzdelem hiábavaló. Ha visszaélünk azzal, amink van (legyen az testi erő vagy szépség), ha manipulálni akarjuk a másikat, akkor nincs párbeszéd, csak játszmák vannak. Ezekről a játszmákról szól a könyv.


Milyen szerkesztési nehézségeket okozott az eklektikusság az egyes novellák egybefűzésekor?

Minden novellában erős a történet, szinte mindegyikben van valami csattanó, úgyhogy ebből a szempontból összefüggenek; ami rossz volt, hogy legalább három regényrészletemet elpazaroltam, beleöltem ebbe a könyvbe, egyetlen kis történetté zsúfolva össze egy egész regényteret. Ezt a döntést, hogy ezektől a most már valószínűleg megírhatatlan regénytörténetektől megválok, nehéz volt meghozni. A másik nehézség az arány kérdése volt, hogy mennyi maradjon benne a pozitívabb végkicsengésű történetekből, azokból, ahol úgy-ahogy, de sikerült valamilyen egyensúlyt létrehozni a traumák és a magány súlyának ellenében. Ebben első és legalaposabb olvasóként Gyuri és persze, a szerkesztőm, Dávid Anna is segített. Arra törekedtem, törekedtünk, hogy a férfi és a női hangok ellensúlyozzák és kiegészítsék egymást. Eredetileg egy divat-könyvet szerettem volna írni a test és a ruhák viszonyáról, de aztán még mélyebbre ástam: így a test és az üresség, a test és a harag viszonyát nézi a Törésteszt.

 

Követelt a makroszerkezet, azaz a kötet struktúrája mikroszintű, a novellákon belüli változtatásokat?

Nem, a novellákban nem volt már sok változás, viszont beleírtam a szerkesztés közben három novellát, kettő ezek közül már nem is jelenhetett meg máshol. Erre a borító miatt is szükség volt, de a téma már korábban megvolt.


sztalogo
Fotó: szabotanna.com

 

Szóba jött több borítókép is?

Nem, ez az első, amelyet elküldtek nekem, és én hamar rábólintottam. Először nagyon meglepődtem, mert soha nem gondoltam, hogy baba lesz a könyvemen, nem vagyok az a tipikus babázós ember, és fiús anyaként nagyon régóta nem volt kezemben baba. Szilágyi Lenke, akit nagyon szeretek és tisztelek, ehhez a könyvhöz fényképezte le ezt a babát a barátai házában, és ahogy néztem-néztem, egyre jobban égetett a pillantása. Az elmocskolódott ablakon kibámuló ártatlan szemű arc behozta az egész gyerekkoromat, az én különös Barbimat (nem tudom, hogy hivatalosan milyen baba volt, talán Németországból vagy Amerikából került hozzánk), amelynek leszerelhető volt a feje: volt egy kopasz, fekete feje, hozzá parókákkal, meg volt egy szép, szőke feje is, a csupasz nyakcsonkra kellett applikálni.

 

Ez a baba tanított meg arra,

hogy egy nőnek külön van a teste és a feje,

és hogy a test nagyobb és feltűnőbb, mint a fej…

 

De erről hosszan tudnék beszélni, erős élmény. Az a lényeg, hogy Lenke képe telibe talált és a kezdeti megdöbbenés vagy még inkább megrendülés után alig pár perc után hálásan rábólintottam. Szilágyi Lenke és a borítóimat mindjárt húsz éve tervező Pintér József a lényegre tapintott: igen, erről szól, erről is szól a könyv. Az ártatlanság iránti sóvárgásról, és arról, hogy ez mennyire sírnivalóan nevetséges is egyben. És akkor végre, az emlékezés sokkjából felocsúdva, megírtam azt a régóta tervezett két novellát. A Kicsibaba egy nőről szól, aki műcsecsemőt dajkál, a Plüss pedig egy férfiről, aki szexbabával él együtt. Mindketten magukat vetítik-erőszakolják rá a tárgyra, és így kettőzik meg a magányukat. Ez a két novella akár a könyv jelképe is lehetne, hiszen szinte mindenki ezt csinálja a kötetben: kivetít, követel, elbukik.

 

A kísérletezés jelensége is releváns a Törésteszt kapcsán. Most, hogy lezárultnak mondhatjuk a kísérletet, milyen tudással, tapasztalatokkal lettél gazdagabb?

Az első az, hogy örülök, hogy letettem egy prózakötetet az asztalra. Nagyon régóta terveztem, de olyan sokat dolgoztam egyebet a rengeteg fordításon, dráma- és esszéíráson, gyerekirodalmon, emellett pedig meglehetősen sokszor lépek közönség elé, hogy nem fértem hozzá a prózához. Nehezen tudom megteremteni hozzá a személyes teremet és időmet, de ez nem lehet mentség: az ember éjjel is írhat, írhat utazás közben, írhat lopott időkben, fél lábon, guggolva, bárhogy. Az egyik tanulsága a kísérletnek, hogy a prózához is tudok időt teremteni magamnak. Ha átképezném magam rövidtávfutóból (novellista) hosszútávfutóvá, az lenne az igazi, persze. Az első adag edzés mindenesetre lezajlott ezzel a kötettel.


177
Fotó: Szabó T. Anna Facebook-oldala

 

Egy ideje zajlik a diskurzus a mai női helyzetekről és a Törésteszt ebben fontos hiátust tölthet be. A kötetben egy kedvenc (és saját) gondolatom megvalósulását látom, nevezetesen, hogy „semmi sem fekete és fehér, hanem nagyfelbontású pepita”. Felmerül viszont, hogy meglátják-e az emberek „a nagyfelbontású pepitát”. Nem okoz-e a sok „véresszájú fröcsögés”, ha fogalmazhatok így, vakságot az árnyalatokra? Vagy lehetséges, hogy a Töréstesztben megjelenő indulatok és feszültségek megugorják a „fröcsögők” ingerküszöbét, és emiatt kellően érzékennyé teszik őket a „nagyfelbontású pepita” meglátására?

A pepita izgalmasabb, mint a szürke. És legalább nem mossa egybe teljesen az árnyalatokat. Az életben elválaszthatatlanul összegabalyodik az aktivitás és a passzivitás, a tett, a bűn, a vér, a sírás, a sikoltás, a simogatás. Nem egybemosódik, hiszen a gyilkos gyilkos, az áldozat pedig áldozat, de hogy ki hogyan jutott odáig, azt csak az irodalom vagy a film tudja megmutatni, a pszichológia nem elég hozzá. Az író nem ítélkezhet, csak felmutathat, vagy követheti a kamerájával a szereplők mozgását. Az a dolga, hogy perspektívába helyezzen, hogy nyomozóként történetet adjon azoknak, akiknek csak tetteik vannak, történetük nincsen. Mindenki megérdemelné, hogy legyen egy története. Hogy lássuk ártatlanként is, ne csak bűnösként; vagy lássuk erősként is, ne csak megtört és kikészített emberként. A felbontás, igen. Jó szó. Az író felbont és visszafejt; az író előre és hátra néz az időben. Látja az előzményt és a következményt, de a szeme mégis emberi szem, nem hideg isteni tekintet, nem mindentudó, nem fölényes. Számomra azok az alkotók a legkedvesebbek, akik a leghidegebb, legtárgyszerűbb képben is megmutatják az emberi esendőséget, a nagyság és az elveszettség apró gesztusait. Ez olyan bizalmas közelségbe hozza a szereplőket, hogy az olvasó egészen feladja az ellenállását. És ezen a ponton kezd működni, hatni a könyv. Akkor szűnik meg az általad említett frusztrált „fröcsögés”. A jó író ráébreszt minket a saját erőnk végességére – szándékosan nem mondok gyengeséget. A határainkat mutatja meg. Ha feladjuk magunkat, ha azonosulunk, hogyan is fröcsöghetnénk tovább? A jó író nem kikényszeríti az empátiát, hanem átalakít minket egészen. De akkorra már magunktól akarunk átalakulni – megadtuk magunkat, feladtuk sáncainkat. És ez, egészen hihetetlen módon, jó nekünk.



Gangel Noémi

CC_banner

Omega_1.4

2017.12.11

Az Omega élő történelem: már ötvenöt éve bizonyítják újra és újra, hogy különleges helyet foglalnak el zenei életünkben. Minden jelzőt elmondtak már az Omegáról, mégsem tudjuk pontosan, mi a titkuk, van-e egyáltalán? Kiderül december 28-án a Papp László Budapest Sportarénában, az együttes jubileumi koncertjén.

macskafogo1.

2017.12.11

A Filmalap felmondja a tavaly megszűnt Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) és a Post Office Films Kft. a Macskafogó című film felújításáról kötött szerződését annak nem teljesítése miatt. A Macskafogó című filmalkotáshoz kapcsolódó minden további feladatot a Filmalap saját hatáskörben végez el. A gyűjtés indítói átadják a már digitalizált és részben felújított 195 ezer képkockát.

Orlai_Produkcio_Az_oroszlan_telen_proba3
2017.12.11

James Goldman Az oroszlán télen című drámáját világszerte nagy sikerrel játsszák, 1968-ban film is készült belőle. A hazai előadásban Plantagenet Henrik angol királyt Gálffi László, a feleségét, Aragóniai Eleonórát Hernádi Judit, Oroszlánszívű Richárdot, Schruff Milán alakítja. A Szikszai Rémusz rendezte darabot december 21-én mutatja be az Orlai Produkciós Iroda.

Magyarországon ritkán látható darabot mutat be új fordításban a Radnóti Színház: Tennessee Williams Üvegfigurák című négyszereplős színdarabját Valló Péter állítja színpadra, a premiert december 16-án, szombaton tartják. A Radnóti Színház előadásában Kováts Adél, Lovas Rozi, Porogi Ádám és Nagy Dániel Viktor játszik.

Hatalmas érdeklődés kíséri Zalaegerszegen a Seuso-kincseket bemutató tárlatot: tizenkét napja látogatható a kiállítás és december 9-én már a tízezredik látogatót köszöntötték a Göcseji Múzeumban. A vándorkiállítás tízezredik látogatóját, Horvát Józsefet, feleségét és két kisgyermeküket Kaján Imre, a Göcseji Múzeum igazgatója és Balaicz Zoltán, a város polgármestere fogadta.

ETŰDÖK címmel nyílt sokszínű, kortárs képzőművészeti válogatás a KOGART tihanyi galériájában november 25-én. A Kovács Gábor Művészeti Alapítvány válogatásában bemutatott, a galériában 2018. április 8-ig látható alkotások a képzőművészet különböző szegmenseibe vezetik be a nézőt, egyfajta útmutatóként szolgálva a művészetek iránt elkötelezettek számára.

A hevesi megyeszékhelyen Európa Kulturális Fővárosa 2023 pályázatához kapcsolódóan megalakult Eger Város Ifjúsági Kórusa, amely teljes létszámában december 11-én mutatkozik be az Xmas Swing című adventi koncerten, a Kepes Intézet – Kortárs Művészeti Központban.

Boldi és Csernus Tibor – a szobrászat és festészet alkotói, két külön műfajé, melyek rivalizálása századok óta a kiállítóterek sajátos élcelődésének tárgya. A Hegyvidék Galéria és a KOGART közös kiállításán a két művész alkotásai azonban nem ütköznek, nem gáncsolják egymást: a maguk elemi módján, közösen mesélnek alakról és formáról. A tárlat január 22-ig megtekinthető a Hegyvidéki Galériában.

Ingyenesen látogathatják a Veszprémi Petőfi Színház előadásait a hetvenöt év feletti nézők. A Veszprémben és környékén élő idős emberek december 1-jétől élhetnek a lehetőséggel – jelentette be veszprémi sajtótájékoztatón a teátrum igazgatója.

KOR-HU_kartya

Több mint ezer vasútmodell zakatol majd keresztbe-kasul december 2-án és 3-án a Gellért Hotel termeiben, elhozva az advent hamisítatlan hangulatát. Az Adventi Mesehotelben a terepasztalokon suhanó vonatokon túl lesz Mese-Szalon többek között csipkeszoknyás tündérkékkel és meseshow Eliza vendégeivel.

Az Opus Jazz Clubban december 1-jén és 2-án a FinnAgora és a Budapest Music Center (BMC) szervezésében először találkozhat a magyar közönség Finnország két legizgalmasabb feltörekvő zenekarával. A New Jazz from Finland projekt két koncert erejéig elhozza a Gourmet és a Jukka Eskola Soul Trio zenekarokat.

Harmadik alkalommal rendezik meg a Zsidó Művészeti Napokat május 28. és június 10. között. A nyár eleji eseménysorozat évek óta élvonalbeli művészekkel és minőségi előadásokkal várja a zsidó kultúra iránt érdeklődőket. Az első három meghirdetett koncert Dés László Egy este Esterházy Péterrel című estje, a Kováts Kriszta Kvintett Álomfejtés elnevezésű koncertszínháza, valamint a Cotton Club Singers Páratlan! című nagykoncertje lesz.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma