IDO_KEP_banner_728x90_2_002

2017.04.06

„Táncosnak lenni jó! Akármennyire is fáradtságos, nehéz munka, rengeteg örömmel és élménnyel jár.” A Magyar Állami Népi Együttes két táncosával, a nyugdíj előtt álló Csaba Zsolttal és feleségével, Nemes Szilviával beszélgettünk pályájuk kezdetéről, a néptáncos hivatás nehézségeiről, valamint arról, mit szólnak majd, ha a kisfiuk eléjük áll, és azt mondja, táncos lesz.

Hogy lett belőletek néptáncos?

Szilvia: Teljesen véletlenül. Balatonboglárról származom és számomra ott kezdődött ez az egész. Egy barátnőm vett rá, hogy menjünk el „népire”. Én akkor még azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, de nagyon szerettem volna valamilyen előadóművészeti tevékenységet folytatni, és azért a nyolcvanas évek végén erre még nem volt sok lehetőség. Tulajdonképpen így vetődtem a népi kultúra világába, egy barátnőm révén lettem táncos. Tehát a sors keze volt abban, hogy végül a néptánc lett a szakmám.

Zsolt: Én szintén gyermekkoromban kerültem közel a néptánchoz, ami csatolható Timár Sándorhoz, hiszen akkoriban a televízióban a délelőtti matiné keretén belül lehetett látni az Aprók tánca című műsorát – nagyon megtetszett, amit ott műveltek, csak nem tudtam olyan gyorsan elsajátítani a dolgokat. Viszont bennem maradtak a lépések, gyakorolgattam, mert magával ragadott az egész, a zene és a tánc is. Aztán amikor az általános iskolában meghirdették, hogy lehet jelentkezni a néptánccsoportba, úgy gondoltam, „én ezt kipróbálom”. Elsőre nem vettek fel, mert nagyon pici voltam. Bántam is. De szerencsére a következő évben bejutottam, mert kellett még fiú. Nagyon kevés fiú volt ugyanis a csoportban.

Szilvia: Mint minden táncműfajban.


DSC_4491-JozsefGoraczPhotography
Fotó: Gorácz József

 

Aztán mindketten bekerültetek a Magyar Állami Népi Együttesbe. Mesélnétek erről?

Zsolt: Itt is Timár Sándor neve kerül elő az én történetemben, ugyanis ő akkoriban hétvégi stúdiófoglalkozásokat indított: vidéki együttesek táncosainak tanított táncanyagokat, minden hétvégén mást. Nos, erre a stúdiófoglalkozásra országos felvételit hirdettek, és végül az ország tánccsoportjaiból egy-egy pár nyert felvételt a kurzusra. Én akkor a Badacsony – mostanra már Bacsányi – együttesben táncoltam Tapolcán, ahonnan engem delegáltak néhány társammal az említett felvételire. Ezt egyébként úgy kell elképzelni, hogy összegyűlt 150-160 táncos és indult is a felvételi. Sok másik jelentkezővel együtt én is megfeleltem, végül pedig kialakult egy hatvanfős csoport, akik részt vehettek a kurzuson. Amikor maga a felvételi véget ért, mindenkit hazaküldtek, de felsoroltak tíz nevet – köztük az enyémet is. Kiderült, hogy a stúdióba való felvételi közben azt is figyelték, ki lehetne a Magyar Állami Népi Együttes tagja, és minket tízünket ottfogtak a színházteremben: akkor bejött az igazgató Timár Sándorral az oldalán, és elénk tárta a lehetőségeket. Ez eléggé hollywoodinak tűnik, ugye? Az is volt! Mindannyian leizzadtunk. Én akkor 17 éves voltam, éppen pályaválasztási gondokkal küzdöttem, ezért részemről nem volt kérdés, hogy vállalom.

Január végén már lehetett is kezdeni, úgyhogy én a tapolcai gimnázium negyedik osztályából – amit akkor még el sem végeztem – csöppentem bele a hivatásos táncművészeti létbe. Nagyon izgultam, de inkább a szüleim voltak azok, akik ledöbbentek. Ők arra készültek, hogy majd hétvégente felutazom Pestre, a kurzusra, arra azonban nem voltak felkészülve, hogy két hónap múlva elhagyom a családi fészket. De nem ellenezték, sőt, nagy örömmel indítottak útnak a művészi pályán.

 

Nem is féltettek?

Zsolt: Féltettek, de szerencsére mindketten művészi beállítottságúak, így nem gondolták, hogy a táncos pálya nem elég professzionális vagy magasztos. Én az akkori mesteremtől, Németh Lászlótól – aki sokáig a Bacsányi Táncegyüttes vezetője volt – kaptam útbaigazítást. Elmondta, hogy nagyon tiszteljem a leendő kollégáimat, mert ők mind nagy művészek. Arra intett, hogy legyek tisztelettudó, szorgalmas és kitartó, ahogy mindig, csak vegyem még komolyabban a dolgot. „Ez nem egy néptánccsoport, hanem maga a Magyar Állami Népi Együttes” – mondta. Végül az ő útmutatásait szem előtt tartva sikerült megállni a helyem. Azt persze nem mondom, hogy könnyű volt az első pár év…

 

Szilvia, milyen a te hollywoodi történeted?

Szilvia: Nekem azért nem volt ilyen hollywoodi a történetem. (nevet) Mikorra a 18. életévemhez értem, már többször is előkerült a pályaválasztás kínzó kérdése. Én mindig azt mondtam, hogy táncolni szeretnék. Édesanyámék persze nem estek hasra ettől a választól, és mikor nem vettek fel a Balettintézetbe, abban egyeztünk meg, hogy lesz egy szakközépiskolai végzettségem, és ha azt megszereztem, azt csinálok, amit akarok. Akkorra én már tanítottam néptáncot és a környező együttesek aktív tagja voltam, még a Ki mit tud?-on is indultam, tehát nagyon beleástam magam ebbe a dologba, és mikor letelt a négy szakközépiskolai év, már tudatosan kerestem a lehetőséget, hogy mihamarabb valamelyik profi együtteshez kerülhessek. Akkor ez még úgy volt, hogy informálódni kellett, van-e felvételi, hiszen szinte csak akkor lehetett bejutni, ha „kihalt” egy táncos. Ismerősökön keresztül próbáltam kideríteni, hol van hely, és megtudtam, hogy a Budapest Táncegyüttesben és az Államiban van üresedés. Először az Államiban volt a felvételi: felutaztam Budapestre, megnéztek, majd eltelt 2-3 hét, de nem jött se telefon, se levél, semmi. Amikor már teljesen letettem róla, telefonáltak, hogy „jövő héttől kellene kezdeni”. Ez azért pont olyan nagy meglepetés volt, mint Zsoltnak. Még lakhatásom se volt.


szilvi_portre
Nemes Szilvia
Fotó: Bege Nóra

 

És a megismerkedés? Hogy szövődött közöttetek szerelem?

Zsolt: Az egyenes folytatása az előző történetnek. Szilvinek nem volt lakhatása, a mi aquincumi albérletünkből pedig ketten is távoztak.

Szilvia: Pont az egyikük helyére jöttem! Ez amúgy ilyen táncos albérlet volt, öten laktak együtt. Ketten közülük elmentek, de mikor Zsolt megkérdezte – ő volt az első, aki megszólított –, hogy van-e hol lakni, én nem mondtam meg, hogy nincs, és átmenetileg a nagybátyámnál vagyok elszállásolva. Persze a lakást megnéztem, végül pedig beköltöztem ebbe a táncos albérletbe. A szerelem? Az volt az érdekes, hogy nagyon jól el tudtunk beszélgetni egymással, de mindketten azt mondtuk, hogy „bárkivel előbb összejönnék, mint vele”.

Zsolt: Aztán addig-addig noszogattuk magunkat, hogy nem lehet belőle semmi, míg végül lett.

Szilvia: Akkor még nem tudtuk, hogy sose szabadulunk egymástól! (nevet)

 

Igazán romantikus elképzelni, hogy két táncos egymásba szeret, hogy a hivatásukat és a magánéletüket is megosztják egymással. Ugyanakkor az is eszébe jut az embernek, milyen nehézségeket rejthet ez magában. Számotokra ez nehézség vagy inkább előny?

Zsolt: Én azt hiszem, hogy inkább előny. Persze az ellenkezőjére is van példa, de mivel olyan rapszodikus az időbeosztásunk, így legalább mindenhova együtt tudtunk menni és együtt lehettünk. Ha valaki úgynevezett „külsőssel” van párkapcsolatban, alig találkoznak. Mi meg szerencsére nagyon jól el tudtuk viselni egymást 24 órában, úgyhogy soha nem volt ebből semmilyen probléma. Pontosabban, amikor volt, megoldottuk.

Szilvia: A táncos lét is egy szakma, mégis más. Extrább. Emiatt sokszor előfordul, hogy a „külsősök” nem értenek valamit. Például egy táncosnak természetes, hogy megérint, vagy megölel egy embert, hiszen ez a kommunikáció része. De szembesültünk azzal, hogy sokaknak ez már túl bizalmas. Tőlünk inkább mindig azt kérdezték, hogy „nem unjátok egymást?”. Hiszen tényleg együtt mentünk, együtt jöttünk, folyton együtt voltunk. Volt is egy olyan szakasza az életünknek, mikor más közlekedési eszközökkel jártunk dolgozni és haza. Ezt egyszer meglátta a főnökünk, és kérdezte, hogy szétmentünk-e, mi pedig mondtuk, hogy nem, csak így mindkettőnknek megvan a saját ideje.

 

A nehézségeknél maradva. Milyen nehézségeket rejt magában ez a hivatás?

Zsolt: A hivatásos tánc sok fizikai és lelki erőfeszítéssel jár. Vonjunk csak párhuzamot egy sportoló életével, hiszen a kettő majdnem egy mezsgyén jár. Azért a sportolónak nem kell odafigyelnie az arckifejezésére, arra, hogy mosolyogjon, és életörömöt sugározzon, mikor épp az olimpiai csúcsot próbálja megdönteni. Nálunk viszont ez van: akármennyire is fáradtságos, verejtékes a munka, azt kell mutatni, hogy szórakozás.

Szilvia: Vagy épp az ellenkezőjét – és itt most a táncszínházi darabokra gondolok. Például, ha van egy drámai szituáció a darabban, akkor azt az embernek át kell éreznie, mint egy színésznek, hogy hitelesen adja át az üzenetet a közönségnek. Néha el is tűnődöm ezen, mert nagyon szeretem a színészeket, és rossz látni, hogy sokuk alkoholista. De miért van ez így? Azért, mert nem lehet a színpadon úgy meghalni a hét minden napján, hogy pár perccel később már azon gondolkodik az ember, „na, hazamegyek, lezuhanyzom, aztán megnézek egy filmet”. Ha valaki egy drámai szerepet játszik a színpadon, akkor azt meg is kell élnie, a vele járó stresszt pedig fel kell oldania valahogy. És nálunk, táncosoknál – különösen a táncszínházi daraboknál – arról van szó, hogy a testi és a mentális oldal is megjelenik. Tehát a test és a lélek is dolgozik. Van például egy darab, a Szarvasének, melyben egy szülőpárt táncolunk Zsolttal, akik a darab végére meghalnak. Na, mikor ennek az előadásnak vége van, nem tudunk széles mosollyal meghajolni.


Csaba_Zsolt
Csaba Zsolt

 

Említettétek a fizikai erőfeszítést. Gondoltatok valaha arra, hogy mi lesz, ha elfárad a testetek?

Zsolt: Ez egészen addig nem jön elő, amíg a test nem szól. Én viszonylag szerencsés alkatnak mondhatom magam, mert tulajdonképpen az utolsó éveimig nem volt semmilyen problémám a testemmel. Addigra már nálam sokkal fiatalabbaknál jöttek a gondok – bokaszalag, térdszalag, gerinc, derék, minden –, de engem ezek, hál’ Isten elkerültek. Az első komolyabb enyje-bejnye a szervezetem részéről 25 színpadon töltött év után jelentkezett. Egyébként pont 25 évre méretezték a néptáncos karriert. Van is ez a korkedvezményes nyugdíj, melyet most vezettek vissza. Ez nekem nagy öröm, ugyanis három éve szüntették meg, és én akkor mehettem volna nyugdíjba, emiatt viszont most, 28 év után fogok. De kellett pihennem egy kicsit, mert begyulladt a sarkam, melyről kiderült, hogy egy csontkinövés következménye, ami meg a 25 év következménye. Utána térdműtétem is volt, tehát akkor jöttek sorba. Idővel azért elkopik a test.

Szilvia: Én azt látom, hogy ezt a pályát csak szenvedéllyel lehet csinálni. A Testnevelési Főiskola egyik hallgatója készített egy kutatást arról, hogy a táncosoknak jobb-e a fájdalomtűrő képességük, mint a többi embernek. Természetesen az jött ki, hogy igen. Ez a szenvedély miatt van. Mert bármi történjék is a színpadon, minden megy tovább. Táncoltunk mi már ficammal, zúzódással, részleges szakadással, mindenféle nyavalyával, sokszor lázasan is. De válaszolva a kérdésedre, amíg a test nem jelez, addig jöhet bármilyen nehézség, nincs határ.

 

Ahogy Zsolt megjegyezte, a néptáncos karriert 25 évre méretezték, a táncos azonban ekkor még nem öreg, kész dolgozni. Az esetleg megfordult a fejetekben, hogy kitanultok egy másik szakmát?

Zsolt: Persze, főleg azért, mert a nyugdíj nem megélhetést ad, hanem inkább egy biztos alapot. És igazából egy 45-50 év közötti ember nem idős, még tele van energiával és tettvággyal. Én átképeztem magam, mikor begyulladt a sarkam és fél évig nem tudtam ráállni. Úgy gondoltam, hogy „na, itt a vége”, ezért a Hagyományok Háza keretein belül egy kétéves tanfolyam során kitanultam a bőrművességet. A mai napig dolgozom is ebben, de most, hogy nyugdíjba megyek, több időm lesz erre. Persze adódik a szakmai továbbképzés kérdése is. Nyilván ez lenne az elsődleges, de én úgy gondolom, hogy táncpedagógusnak is születni kell. Bár elvégeztem a Táncpedagógiai Főiskolát, rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom.

Szilvia: Én ugye már azelőtt is tanítottam, hogy hivatásos táncos lettem, és hála Istennek nagyon jó kvalitásom van hozzá.

Zsolt: Engem például ez győzött meg. Láttam a különbséget! (nevet)

Szilvia: De ha azokra a kollégáimra gondolok, akik elmentek az Együttestől, akkor azt látom, hogy igazából a legjobb időszaka mindenkinek itt volt, táncosként. Hiába lettek pedagógusok, művészileg nem tudtak kiteljesedni. Vannak olyanok is, akik szakmát váltottak és teljesen más életet élnek. De ez nagyon nehéz kérdés. Előfordul, hogy az ember úgy érzi: „rendben, ez voltam idáig és mostantól gondolni sem akarok táncra. Majd lesz belőlem kávézó-tulajdonos, felszolgáló vagy bármi”. Viszont ennek a másik oldala az, mikor az ember belátja, hogy egész életében táncos volt. Nem lehet eldobni egy életet! Ekkor jön az, ami velem is történt: elkezdtem koreografálni. Van egy saját projekttársulatom, amit tulajdonképpen azért hoztam létre, hogy a fejemben megfogalmazódó művészi gondolatokat megvalósíthassam.


066nap12
Fotó: Dusa Gábor

 

Más ez, mint táncosként részt venni egy előadásban?

Szilvia: Teljesen. Előadásban részt venni, az nem a te felelősséged. Abban az esetben a koreográfiai gondolattal kell azonosulnod. Te adod az arcod és a lelkét a dolognak, de maga a művészi gondolat, a mondanivaló nem a te felelősséged. Egy filmnél is: a színész játszhat remekül, de ha a film rossz, az a rendező hibája. Valahogy a koreográfus és a táncos viszonya is így van. Ha rossz a darab, az a koreográfus hibája. Attól még a táncosok lehetnek szuperek.

 

Az ismerősi körömet figyelve azt tapasztalom, hogy az utóbbi években a fiatalok nagy része elkezdett érdeklődni a magyar népzene, néptánc iránt. Ezt csak én látom így, vagy valóban megfigyelhető ez a jelenség?

Szilvia: Megfigyelhető. Azt nem tudom, mennyire játszik ebben szerepet például a Fölszállott a páva című tehetségkutató. Én úgy gondolom, mostanra már talán eljutottunk addig a pontig, hogy táncolni nem ciki. Még sok a tennivaló, de jót tesz ennek a műfajnak, hogy egyre nyitottabb a kommunikáció, hogy a televízióban is látni. Én is azt szorgalmazom, hogy mutassuk meg az embereknek: nem csodabogarak azok, akik a néptáncot választják. Hiszen mi is eljártunk diszkóba. De igen, valóban változnak a dolgok. Azt veszem észre, hogy most már felismerik a fiatalok, hogy nem kell választaniuk, szerethetnek egyszerre több műfajt is. Ha ez a gondolat széleseb körben is meg tudna gyökeresedni, nagyon jó lenne, mert akkor megvalósulna az a fajta kettősség, melyre szükség van a mai világban: hogy kötődünk a hagyományainkhoz, miközben mai emberek vagyunk.

 

Említetted most a Fölszállott a pávát. Az ilyen tehetségkutatók segíthetnek a leginkább abban, hogy a népi kultúra népszerű legyen a fiatalok körében?

Zsolt: A Fölszállott a pávának van egy nagyon pozitív hozadéka, méghozzá az, hogy általa a néptánc általános megítélése pozitív irányba mozdult el. Kiderült, hogy ez nem ugrabugrálás a színpadon, hanem olyasmi, mely mögött komoly néprajztudomány áll. Ez a műsor megmutatta, hogy a népi kultúra egy értékközvetítő dolog. Emellett azt is láthattuk, hogy a versenyzők milyen egészséges lelkületű emberek, milyen szépen nyilatkoznak, és úgy versengenek, hogy közben drukkolnak egymásnak. Ha valaki a gyermekét egy egészséges közösségbe szeretné beíratni, akkor lehet, hogy ezek után a néptáncot választja.

Szilvia: Azért mondjuk, ha a popularitásról beszélünk, ez már régebben megjelent a népzenében: ott van például a Csík zenekar is. Illetve már a színpadon, a hivatásos néptáncegyüttesek repertoárjában is régebb óta tetten érhető, lásd Naplegenda. Ennek a műfajnak több rétege van, ennek értelmében más és más módon tudja megszólítani az embereket. Én mindig azt szoktam mondani: ha azt akarjuk, hogy az emberek szeressék a természetet, akkor találnunk kell hozzájuk egy hidat, és azon át kell csábítanunk őket. Ha már átjöttek a hídon, nagy baj nem lehet. Lesz majd, aki szeret sétálni a szabadban, és lesz, aki sejtbiológiát akar tanulni. Pont így vagyok a néptánccal. Ha az emberek felismerik, hogy ez jó dolog, akkor már elértünk valamit. Lesz, aki csak táncházba jár majd, a buli kedvéért, lesz, aki néptáncegyüttesek előadásaira, és lesz, aki a néptáncos hivatást választja. A legfontosabb, hogy elérjük: az emberek ne zárják ki a népi kultúrát az életükből.


unnamed1
Fotó: Dusa Gábor és Michalkó Melinda

 

Adódik a kérdés: ha a gyermeketek, Csongor elétek áll és azt mondja, hogy „anya, apa, táncos leszek”, mit szóltok majd?

Szilvia: Ha táncos akar lenni, mi támogatni és segíteni fogjuk.

Zsolt: Azért azt el kell mondanunk, hogy táncosnak lenni jó! Akármennyire is fáradtságos, nehéz munka, rengeteg örömmel és élménnyel jár.

Szilvia: Illetve azt is izgalmas lenne látni, hogy melyikünktől mit visz magával. Majd minketten azt mondjuk, hogy „na, hát ezt tőlem örökölte!”. (nevet)

 

Szilvia, te most otthon vagy a picivel. Mikor térsz vissza a színpadra?

Szilvia: A kollégáim is nagyon szeretnék tudni ezt a választ! Most Csongi a legfontosabb. És itt rá is világítanék egy komoly kérdésre: aki ezt a hivatást választja, mikor vállaljon gyermeket? Én mindig is tisztában voltam vele, hogy addig nem tudok anya lenni, amíg a lelkem a színpadon van. Így aztán a gyermekvállalás kitolódott a 39. életévemre, de azt mondhatom, úgy tudtam otthagyni a színpadot, hogy nem fájt érte a szívem. És most, mikor megkérdezik tőlem, hogy mikor megyek már vissza, azt tudom csak mondani, hogy el sem tudom képzelni – így százszázalékos anyaként –, hogy felálljak a színpadra. A tapasztalt anyukák viszont azt mondják, hogy ez változni fog és eljön majd az az idő, mikor hiányozni fog a színpad.

 

Szóba került a színészettel való párhuzam, ugyanakkor a táncos lét mégis más. És itt most arra gondolok, hogy szinte mindig teltház előtt játszik a Magyar Állami Népi Együttes, az azonban nem jellemző, hogy a közönség név szerint ismeri a táncosokat. Nem zavar benneteket ez a névtelenségbe burkolózás?

Szilvia: Ez egy kortünet is. Most mindenhez képet társítunk, sőt, előbb jegyezzük meg az arcot, mint a nevet. De ebben is van egy hagyományozódás, a névtelen senkik – amit talán időszerű felülírni. Arra utalok, hogy adott a darab, benne csomó táncossal, és az ember azt gondolja, nem számít, ki táncolja, úgyis egyformák… Viszont pont a férjem az ellenpélda. A sérülései miatt hónapokig nem tudott színpadra állni, az emberek pedig hiányolták. „Hol van az a fiú?” – kérdezték. Vagy például, a McDonalds-ban a pénztáros úgy adta neki oda a tálcát, hogy „jó étvágyat, művész úr”. Ez azért jólesik az embernek. De szerintem attól, hogy egy táncost névről ismerjenek, még nagyon messze vagyunk. Meglehet, hogy ez változik majd, hiszen a balettosoknál már van erre példa, de a balett máshogy is van kezelve. Az magaskultúra. Hogy a színpadi néptánc magaskultúrává válik-e valaha? Nem tudom. Ez az együttesek vezetőin múlik, azon, mennyire ismerik el a táncosaikat. Ha nem úgy tekintenek rájuk, mint forgó árura, akkor az emberek sem úgy fognak. Csak rajtuk múlik, hogyan viszonyul a közönség a táncosaikhoz.


unnamed
Fotó: Dusa Gábor

 

Zsolt, miben láthat még a közönség, mielőtt nyugdíjba vonulsz?

Zsolt: Még egy műsorom maradt, a Tánckánon - Hommage à Kodály. Már beadtam a nyugdíjkérelmet, úgyhogy nekem ez lesz a hattyúdal. Egyszer le kell köszönni a színpadról. Nem mondom, hogy könnyű, de egyszer meg kell hozni ezt a döntést.

 

De örökre táncos maradsz.

Zsolt: Persze! Nemrégiben olvastam egy cikket arról, hogy mi lesz az úgynevezett kiöregedett táncossal a szakmán belül. Ladányi Andrea (Liszt Ferenc-díjas táncosnő, koreográfus – a szerk.) erre azt mondja, olyan, hogy kiöregedett táncos, nincs is. Hiszen egy táncos egész életében táncos marad, már annak született. Mégis, miért beszélünk kiöregedett táncosról? Csak azért, mert a klasszikus balett nem tűri meg a színpadon az idős művészeket. Viszont ott van például a kortárs tánc és egyéb más műfajok, melyekben remekül alkalmazzák a korosodó táncosokat. Ennek pedig az az oka, hogy egy idősebb táncos olyan karaktereket tud megjeleníteni, amiket a fiatal képtelen. És ehhez még jön a szakmai tapasztalat és az érett test. Ha egy koreográfus felismeri mindezek értékét, akkor nagyon erős pillanatokat tud színpadra vinni. Elképzelhető, hogy a jövőben majd összeszedik a még aktív, de már nem hivatásos táncosokat, és készítenek egy csodálatos műsort.

Szilvia: Ezt kiegészíteném: ma már nemcsak hagyományos színpadi néptánc van, hanem megjelent a táncszínház is, ami néptánc alapú drámai előadást jelent. A táncszínház esetén – ami kortárs művészet – a határ a csillagos ég. Ott már nem csak a fiatal, erős táncosokra van szükség! Fontos, hogy az emberek azzal is tisztában legyenek, van a néptánc színpadra alkalmazott változata, a sokszoknyás, virtuóz, bajuszpödrős, hagyományos néptánc, és van a táncszínházi változat, mely a hétköznapi embert foglalkoztató problémákat viszi színpadra. Ha a közönség ezt a kettőt meg tudja különböztetni, és felfedezi, melyik áll hozzá közelebb, akkor megnyílnak a lehetőségek. De azt szögezzük le, hogy maga a néptánc rétegműfaj. Egyelőre. Valószínűleg ez még sokáig így fog maradni, de minél inkább igyekszünk kitolni a határokat és még több közönségréteghez szólni, annál többen ismerik majd meg. A Magyar Állami Népi Együttes repertoárján lévő műsorok mindegyikének más a célközönsége: a hagyományos, veretes előadástól a legelvetemültebb kortárs darabig, minden megtalálható. Szóval van ebben a műfajban lehetőség! Itt az ideje, hogy megváltozzon a néptánc és a néptáncosok megítélése. Eljött a változás ideje. Szerintem.

 

Tóth Eszter

lukoviczky

deri-tojas2_R

2019.04.20

A néprajzi és népművészi gyűjtemények kialakulásának már viszonylag korai szakaszában figyelem fordult a hímes tojások felé, s hamar a kollekciók részévé váltak. A debreceni Déri Múzeum is őriz néhány értékes darabot. Van, amelyiket karcolt technikával díszítették, másokat írókával, a legújabbat pedig ecsettel, temperával festették.

balanchine04

2019.04.20

George Balanchine látta a zenét és hallotta a táncot – így jellemezte híres szólótáncosnője, Karin von Aroldingen a grúz származású orosz-amerikai művészt, a szimfonikus balett atyját, a modern balett megálmodóját. A Magyar Nemzeti Balett a művész egy 1950-es alkotását, a Sylvia pas de deux-t is bemutatta március végén az OMG balettesten.

160703_fortepan_R

2019.04.20

A Nemzeti Galéria Minden múlt a múltam című kiállításának közel háromszáz fotója egy képzeletbeli életutat vázol fel. A fotókon keresztül átsejlik a történelem, megismerjük, miként változott a magyar társadalom az elmúlt száz évben, hogyan hatottak – és hatnak most is – a múlt traumái, és hogy melyek azok a normák és szokások, amelyek máig nem hullottak ki az idő rostáján.

Az 1600 éves aranykincset Észak-Izraelben, Galileában találták kiránduló kamaszgyerekek a földeken, Cipóri patak medrénél. Egy tanösvény mellett bukkantak rá, amely a késő római és a bizánci korban a zsidók önrendelkezését biztosító bírói tanácsnak, a Szanhedrinnek otthont adó különböző helyszíneket köti össze egymással.

Az érme egyik oldalán II. Theodosius császár (401-450) látható, aki arról is ismert, hogy ő tette törvényeivel másodosztályú polgárokká az Izrael földjén élő zsidókat. A másik oldalon a győzelem istennője látható egy hatalmas kereszttel. Az aranyéremnek az egykori neve solidus volt, ez volt a leggyakoribb pénznem a késő római birodalomban, és a korai bizánci korszakban.

A mesterséges intelligenciát egy hongkongi művész hozta létre. Victor Wong három év alatt építette meg és programozta be az A. I Gemini nevű robotot, amelyet a tusfestés technikájára tanított meg, és a Holdról készült háromdimenziós képekkel „táplálta". Az A.I Gemini átlagosan 50 óra alatt fest meg egy képet, amelyhez általában mindössze fekete tintát, vizet és kínai merítéses technikával előállított papírt használ. A robot egy képének ára jelenleg nagyjából 10 ezer font (3,7 millió forint) Londonban.

A kutatók a neolitikus korszakból származó DNS-eket összevetve megállapították, hogy az őslakók Anatóliából (a mai Törökország területéről) Kr. e. 4000 táján értek a mai Nagy-Britanniába. A török ősök révén terjed el a földművelés Európa-szerte, így brit szigeten is. A neolitikus bevándorlók Britanniában a földművelésen kívül a nagy sziklákból készített építmények, megalitok hagyományát is elterjesztették. A Stonehenge is ennek a tradíciónak az egyik emléke.

A fosszíliák a dicynodonták legkevesebb hét-nyolc egyedéhez tartoznak, az emlősök ezen ősei ökörméretűek voltak. Vannak közöttük archosaurus- és más őshüllő-maradványok is, utóbbi a krokodilok őséé lehetett. A tudósok úgy vélik, hogy az 1x2 méter kiterjedésű és ugyanilyen mély terület ivóhely volt abban az időben, amikor nagy szárazság pusztított a térségben, és az állatok legyengült állapotuk miatt pusztultak el. Argentína gazdag a triász, a jura és a kréta földtörténeti korból származó fosszíliák lelőhelyeiben, olyan ősállat-kövületekre bukkantak a dél-amerikai országban, amelyek a bolygó északi részén nem fordulnak elő.

Egy antarktiszi expedíció a Viktória-föld északi részén bukkantank a kéznagyságú nyomra, mely az archosaurus nemhez tartozó állattól származik. Emellett a kutatók a Déli-sarktól mintegy 1700 kilométerre erdők megkövesedett maradványait fedezték fel. Ez arra utal, hogy 200 millió évvel ezelőtt az Antarktisz nem az a jeges kontinens volt, mint ahogyan azt ma ismerjük.

Palóc húsvétot tartanak hétfőn a szlovákiai Fülek várában. A tizennegyedik alkalommal megtartott rendezvényen a helyi értékekre, a palóc hagyományokra helyezik a hangsúlyt, de a műsorban a magyar mellett a szlovák kultúrát is bemutatják.

palocnepviselet_500

Az eredeti bemutató után ötven évvel újra a mozivásznon lesz látható Várkonyi Zoltán klasszikusa, a felújított Egri csillagok, amelyet nagyszombattól a sepsiszentgyörgyi Művész Moziban is vetítenek.

Koncertek, tojásfestés, interaktív gyermekelőadás és néptáncbemutató is várja az érdeklődőket húsvétvasárnap és húsvéthétfőn az Ibolyanap elnevezésű családi rendezvényen a Gödöllői Királyi Kastélyban.

Életre kelnek a húsvéti hagyományok, változatos programok várják a látogatókat az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban rügyfakasztó vasárnap és vízbevető hétfőn.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma