2011.10.01
Kovács Bálint
Ma már Rába Rolandot ugyanannyiszor emlegetik rendezőként, mint színészként. Ötödik kőszínházi bemutatója, A fösvény előtt beszélgettünk a Nemzeti Színházban – az érdekképviselet hiányáról, százezer forintos tojásról és arról, mikor van szükség egy előadáshoz díszletre. INTERJÚ
 
– Annak idején azt mondta, egyebek mellett azért jött el a Katonából, mert könnyű volt elveszni a nagy társulatban, Ön pedig csak akkor véteti észre magát, ha muszáj. Ez rendezőként is így van még?
 
– Valóban jellemző tulajdonságom volt, hogy nem mocorogtam feleslegesen, részben kényelmességből. A rendezés is úgy jött, hogy amikor Alföldi Róbert ideszerződtetett, akkor csak úgy, természetesen, lazán adott egy darabot, ha tetszik, csináljam meg. Szörnyű, hogy ezt magamtól nem hajtottam. Pedig ahogy az ember idősödik, megérzi, hogy felelőssége van; talán jobban hangoztatnom kellene a véleményemet bizonyos színházi ügyekben – pláne a mostani helyzetben. De ez nehéz, mert nincs arra példa, hogyan kell a büfés beszélgetéseken kívül mondani az ilyesmit, hogyan lehet embereket, gondolatokat képviselni.
 
– A fösvényt ön választotta vagy szintén Alfölditől kapta?
 
– Amikor tavaly ilyenkor elkezdtünk beszélgetni, hogy milyen legyen a következő évad, ez is felmerült, mint lehetőség, és megtetszett.
 
 
– Azért kérdezem, mert ez lesz a harmadik Moliére-előadás a pályáján. Jobban kötődik hozzá, mint más szerzőkhöz?
 
– Pont tegnap volt itt egy újságíró, akinek elmeséltem, hogy Moliére-rel ezelőtt a főiskolán foglalkoztam. Csak amikor visszaküldte a szöveget, jöttem rá, hogy hülye vagyok: már játszottam Tartuffe-öt és Célimène-t. Egyszerűen nem emlékeztem rá, pedig érdekes munkák voltak. És mégis képes voltam ezt mondani.
 
– A fösvényt most könnyen lehetne az aktuálpolitika felől megközelíteni, frankhitelekkel és gazdasági válsággal. Várható ilyesmi az előadástól?
 
– Engem is azért fogott meg a darab, mert annyira benne van a mindennapi életben ez a félelem, hogy mi lesz a pénzzel. Konkrétan a frankhitel nem jelenik meg benne, hagyományos előadás lesz. Nem is az van megírva a darabban, hogy holnapután már semmit nem fog érni a pénzünk – inkább ez a ma is jellemző mánia, őrület a pénz körül. Van ebben valami beteges, ahogy nem tudjuk, mi lesz, összeomlik-e minden – van pár százezer forintod a bankban, és majd veszel belőle egy tojást? Ez a bizarrság megvan A fösvényben is.
 
– Amikor rendezni kezdett, azt mondta, rendezőként is színészfejjel gondolkodik. Ez megmaradt mindmáig?
 
– Nagyon sokat számítanak nekem a színészek apró játékai egymás között, ilyenekben gondolkodom. Egyszer egy rendező kollégám megnézte egy rendezésemet, és azt kérdezte:
„de hol vagy belőle te? A saját motívumaid, a sötét? Miért nincs soha sötét?”. Erre azt mondtam neki, engem az érdekel, hogy a színész jól érezze magát, megértse az adott helyzetet.
 
– Meglep, amit mond, hiszen az előadásaiban nagy hangsúlyt fektet az erős formai megoldásokra, akár a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem végletekig lecsupaszított világára, akár a Yerma „törzsi” motívumrendszerére gondolok.
 
– Én sosem tudok legyártott díszletben gondolkodni, azaz abban, ami még nincs készen, még nincs jelen – csak abban, ahol éppen vagyunk. Menczel Róbert volt a Yerma, a Jó estét, nyár… és most A fösvény díszlettervezője is; ő mindig el tud kezdeni ebből dolgozni. A Jó estét…-hez illik is ez a sivárság, mint ahogyan – még emlékszem – az a kor is sivár volt. A Radnóti Színház pedig úgy néz ki, mint egy barlang, és Robi el tudott indulni ebből a gondolatomból. A helyszín kezdi el inspirálni az embert; ezért jó mindenhol egyet rendezni – másodszor már nem lehetne barlang. Akkor kellene a díszlet.
 
– A Nemzetiben már túl van a stúdiós és a nagyszínpadi rendezésen is – akkor most bajban van?
 
– Bajban, igen. A tér most valahogy egy kör lett – persze gazdasági oka is volt annak, hogy ne legyen díszlet, az elvonások miatt. De ebből előnyt lehet csinálni. Amúgy sem vagyok drága rendező – ha más erénye nincs is az előadásaimnak, az biztos, hogy ezek a legolcsóbbak. Fantasztikusak egyébként ezek az ügyek a színházban, ahogy elszórakozik az ember azon, hogy itt legyen egy nejlonnal letakart halom, ott meg egy adag hulladék gumitöret. Zsámbéki Gáborral beszélgettünk nagyon komolyan ilyesmikről a főiskolán: „de miért nyitottad ki a tűzcsapot? Miért ott jöttetek be?” Akkor ez nagyon megtetszett: tényleg, a színház nem egy hülyeség, az egy komoly dolog. Ha egy picit is nem dolgozunk nagyon komolyan, egy pillanat alatt megkérdőjeleződhet, hogy van-e az egésznek értelme.
 
– Mostanában kevesebb a nagy szerepe, mint korábban. Ezzel mennyire van kibékülve?
 
– Nagyon jól.
 
– A rendezés kiegyensúlyozza a mérleg nyelvét?
 
– Nincs bennem ilyen mérleg. Elfoglalom magam, van mivel kitölteni az időmet, nem hiányzik, hogy szerepeljek. Ha csak színész az ember, akkor kiszolgáltatott, az újabb és újabb szerepek jelentik azt, hogy szükség van rá – és fontos, hogy az ember ezt érezze. Nekem most ez nem hiányzik, mert vannak egyéb munkáim. A színészet egyébként alkati kérdés – erre nagyon érdekes volt rendezőként rájönni: így sokkal egyszerűbb elfogadni a színészetemet is. Van, amire alkalmas vagyok és van, amire nem, de ez nem feltétlenül a képességeim, hanem a kinézetem miatt van. Sokkal egyszerűbb, hogy miért kapsz meg egy szerepet, mint amit az ember gondolna. Ez egyrészt megnyugtató, másrészt szörnyű. Ha egy kopasz, zömök csávó vagy, és szeretnél hőskaraktereket játszani, akkor bajban leszel.
 
 
– Miután eljátszotta Tartuffe-öt, azt mondta, nem érte meg miatta még egy évet maradnia a Katonában, mert azt várta a szereptől, hogy majd megtudja belőle: „ki vagyok én”, de nem így lett. Rendezőként már közelebb áll ahhoz, hogy megtudja a választ?
 
– A Tartuffe-nél fiatalemberként még egy csomó bizonytalanság és hiányérzet volt bennem, miközben nagyon jó helyzetben voltam. Nem tudtam hova tenni, hogy örülnöm kéne, de én mégsem teszem. Azóta jobban örülök. Most már nem is érdekel, hogy „ki vagyok én”, inkább az, hogy a többiek kik. Ahogy az ember idősödik, ráérez, hogy az élet nagyon rövid, mennyire nagy ez a hely, ahol élünk – a több százmilliárd galaxis körülöttünk, és ez engem megnyugtat. Hogy tudjam, hol a helyem, és ne parázzak rá, ki vagyok én.
 
– Amikor a Krétakör feloszlott, többen mondták, hogy Schilling Árpád azt szerette volna, ha a színészek elkezdenek alkotni, előadásokat létrehozni. Akkor nem gondolta azt, hogy „na jó, ha ennyire szeretné, miért is ne rendeznék”?
 
– Érdekes, de nem. A lustaság erősebb volt bennem, mint a szándék. És nem akartam felelősséget vállalni – ha a színpadon állsz, akkor meg van írva a szöveg, az más helyzet. De Árpád nem is csak azt szerette volna, ha mi kreatívabbak vagyunk, hanem az volt a fő kérdése, hogy mi értelme van a munkánknak? Miért csináljuk mi ezt? Ez becsapós kérdés, mert az ember rögtön elkezd gondolkodni: mit is akar azzal, hogy színész? Azért ez mégiscsak egy különleges szakma, mint az orvos, a tanár vagy a rendőr. Ha te rendőr vagy, tényleg úgy is élsz? Sosem csalsz, sosem hazudsz, sosem bántasz senkit? Az orvos mindig odafigyel a másik emberre? Mindenki ezt várja el tőlük. Ilyen a színészet is: olyan drámákban játszunk, amelyek elgondolkodtatnak, figyelmeztetnek arra, hogy te hogyan élsz, milyen mocskos, amiben vagy, milyen hibás valamelyik tulajdonságod. Közben ez ránk is igaz. Nekem ezt jelentette Árpád kérdezősködése. És azt, hogy vajon mi a haszna egy előadásnak? Nem egy tanítás, példamutatás kellene, hogy legyen? De amiről beszélünk az előadásainkban, az nem azokhoz jut el, akikről szól, akik megnyomorítják az embereket, és akiket megnyomorítanak. Pont ezt írja Lessing is (fellapozza az ölében lévő füzetet): „A fösvény soha sem javított meg egyetlen fösvényt sem; elég az egészségeseket megerősítenie egészségükben, ha nem is tud meggyógyítani kétségbeejtő betegségeket. A betegségmegelőzés is értékes gyógymód.”
 
– Mint egykori krétakörös, mit gondol a független színházak jelenlegi helyzetéről?
 
– Furcsa látni, hogy komoly színházi emberek tényleg azt gondolják, hogy nincs érdemi munka a független társulatoknál. Pedig akik ezt mondják, annak idején részt vettek hasonló műhelyekben. Egyre nagyobb az ellentét kőszínháziak és függetlenek között – most kéne az asztalra csapni. De hogy kollégák ellen kelljen harcolni, az furcsa lenne.
2013.02.19
Varga Livius gyerekkora óta hollywoodi színésznek készül, és elmondása szerint sosem volt nagy „felvételiző-császár”. A színművészetire nem került be, az állatorvosin pedig a szóbeli felvételire sem ment el. A Quimby egyik alapítója végül pszichológiából szerzett diplomát az ELTE-n. Ha valami nem tetszett neki a világban, vagy az adott rendszerben, akkor a metaforákat hívta segítségül és szavakba öntötte, ami zavarta.
 
2013.02.18
A kísérleti film a filmkészítés margóján helyezkedik el, azt is mondhatnánk, hogy a hagyományos mostohagyereke. Lichter Péter régóta foglalkozik experimentális művek készítésével, mellette az ELTE Doktori Iskolájában írja disszertációját. A kísérleti filmmel kapcsolatos szinonimák helytelen használatáról, nézői előítéletekről és elvárásokról, valamint izgalmas kémiai kísérletekről beszélgettünk.
2013.02.11
Az Uránia Filmnapokat február első hétvégéjén rendezték meg először. A Filmszínház igazgatójával, Bakos Edittel beszélgettünk a programsorozat céljáról, sikeréről, és az 53 magyar film országos turnéjáról.

Nagyszabású rendezvénysorozattal tisztelegnek Németországban a Bauhaus művészeti és iparművészeti mozgalom előtt az irányzat nevét viselő tervezőiskola alapításának századik évfordulója alkalmából. A tegnap kezdődött összművészeti fesztiválon bábszínházi előadásoktól kezdve az ember és a gép viszonyát vizsgáló kísérleti hangversenyekig számos produkció lesz. A Bauhausnak számos magyar származású tagja és követője volt, mint például Weininger Andor, a Bauhaus-zenekar alapítója, Molnár Farkas építész, aki 1921-ben iratkozott be a Bauhausba, Pap László festőművész, Breuer Marcell formatervező, építész és Moholy-Nagy László festő, fotográfus, formatervező, filmes, az egyik leghíresebb magyar képzőművész.

A Rembrandt, Vermeer és más németalföldi mesterek műveiből februárban nyíló kiállítás anyaga a New York-i Leiden Gyűjteményből és a párizsi Louvre múzeumból érkezett az arab országba. A tárlaton Rembrandt 22 festményét és grafikáját mutatják be, köztük az 1634-ben készült önarcképét, valamint az egy évvel később keletkezett, Minerva a dolgozószobájában című olajképeket. Jan Vermeer van Delfttől a Virginál előtt álló nő és a Csipkeverőnő című alkotások is láthatók. A két kép háromszáz év után először szerepel egymás mellett az abu-dzabi tárlaton. A párizsi Louvre első külföldi fiókintézményét, az arab világ első univerzális múzeumát 2017 novemberében nyitották meg. Abu-Dzabi 1 milliárd eurót (314 milliárd forint) fizet Franciaországnak azért, hogy a Szaadíjat szigetére tervezett nagy múzeumok közül elsőként elkészült intézmény 30 éven át használhassa a Louvre márkanevét, és műalkotásokat kapjon kölcsön francia múzeumoktól időszaki kiállításokra.

Tokió egy vasútállomásának kapuján feltűnt egy kép, amely a világhírű brit graffitis, Banksy egyik ismert műve, az esernyőt tartó patkány másolata. Az ajtót a bejelentés nyomán elszállították, és egy raktárban helyezték el, hogy megóvják az esetleges rongálástól. A japán hatóságok most tájékozódnak a kép hitelesítésének lehetőségeiről. Banksy nem fedi fel kilétét. A világ nagyvárosaiban feltűnő graffitijei nagyon értékesek, akárcsak jellegzetes grafikái. A léggömbös kislány című képe tavaly októberben egy árverésen 1,2 millió euróért (385 millió forintért) kelt el. Az aukción szenzációt okozott, hogy a leütés után a kép keretébe titkon beépített iratmegsemmisítő félig ledarálta az alkotást.

A megnyitón Netrebko orosz-osztrák sztárszoprán Luigi Arditi olasz komponista Il bacio című dalát, Eyvazov azerbajdzsán tenor a Nessun dormát a Turandotból adja elő, végül együtt éneklik az O soave fanciullát a Bohéméletből. Az énekesnő már harmadszor szerepel a Bécsi Operabálon, Eyvazov számára premier lesz a részvétel. Az idei operabált a Staatsoper 150. évfordulója jegyében tartják, az operaház történetét egy, a homlokzatra vetített fényjáték keretében idézik fel. A bál előtt egy bécsi katonazenekar a nagykörúton menetelve ad elő 1869-es indulókat, majd ugyanezekkel fogadja a báli vendégeket az operaház előtt. A nyitótáncot ifj. Johann Strauss Kaiser Franz Josef I, Rettungs-Jubel Marsch című indulójára ropja a 13 országból érkező 144 elsőbálozó pár.

Az Elnémult harangok című színdarab rendezője, a soproni Petőfi Színház igazgatója lesz a békéscsabai Terefere a Művész Kávéházban programsorozat következő vendége január 18-án 17 órától. A beszélgetést a Kállai Ferenc-életműdíjas Kadelka László vezeti. Részletek itt.

Bács-Kiskun megyében kiállításokkal, zenés irodalmi estekkel, Himnusz- és mesemondó versennyel, koncerttel és filmvetítéssel ünneplik a magyar kultúra napját.

ki_tudja

A veszprémi és megyei középiskolák diákjai a költő szerelmes verseit és levélrészleteit tolmácsolják szombaton a Petőfi Színház színpadán. Az Ádámok és Évák ünnepe címet viselő színházi programot kilencedik alkalommal rendezik meg. A szolnoki kezdeményezéshez fogyatékkal élő fiatalok is csatlakoznak előadóként Veszprémben.

A koncerteken a népszerű művek mellett ritkán játszott és kevéssé ismert darabok is megszólalnak, így mások mellett a japán Takemicu Tóru, a brit Thomas Adés és az orosz Szofija Gubajdulina alkotásai – mondta el Hámori Máté karmester, művészeti vezető.

Szendrey Júliáról szóló szakmai konferenciával, a Corvina könyvtár budai műhelye című kiállításhoz kapcsolódó kerekasztal-beszélgetéssel, a Himnusz, valamint a hozzá tartozó Erkel-kotta kiállításával ünnepli a magyar kultúra napját az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) január 22-én, kedden.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma