2017.06.09

Verebes György festőművész március 15-én vehette át a Munkácsy Mihály-díjat. A képzőművész nemcsak filozófiai mélységű festményeiért érdemelte ki az elismerést, hanem az alkotóközösségért végzett munkájáért is, ugyanis már csaknem tizenöt éve a Szolnoki Művésztelep vezetője. Verebes Györggyel művészetéről, a fiatal képzőművészekről és a Szolnoki Művésztelepről beszélgettünk.

DSC_3700


Első pillantásra Verebes György képeit rendkívül személyesnek éreztem, mintha beleláthattam volna a festő legmélyebb gondolataiba. Volt azonban valami, ami megtörte ezt a személyességet. Ez talán az Alvó titánok című sorozatban érhető tetten a leginkább, amelynek darabjain lehunyt szemű lényekkel szembesül a néző, idegen, szoborszerű alakokkal, de mégis van bennük valami emberi, valami sokkal mélyebb annál, mintha csak egy lélek pillanatnyi visszatükröződései lennének. Egy korábbi – szintén történelmi ihletésű – alkotásán, az Alkimistán azonban egy sokkal tudatosabb ember kéznyoma érezhető, így maga a mű is valósabb, nincs meg benne az az álomszerűség, mint az említett Alvó titánok vagy a Mudra című sorozatokban. Verebes György nagyon sokszínű festőművész, aki előszeretettel kísérletezik régi festészeti módszerekkel – lásd Alkimista, ahol 19. századi módszerekkel alkotott –, igyekszik a lehető legtökéletesebbet kihozni önmagából. A zentai születésű művész 1989-ben szerezte meg diplomáját a Magyar Képzőművészeti Főiskolán (MKE). Festészettel 1988 óta foglalkozik, de készített már könyvillusztrációkat, színházi díszleteket, tervezett belsőépítészeti arculatot is. A képzőművészet mellett pedig kiváló jazz-zenész, több zenekarban is közreműködik mint zongorista, zeneszerző, még színházi zenét is szerzett. Sokrétű tevékenységéért pedig március 15-én átvehette a képzőművészet egyik legrangosabb díját.


Egy korábbi videóinterjúdban azt mondtad: sokáig az utcán festettél portrékat, ebből éltél. A pályád elején pedig mindig ott volt a bizonytalanság: vajon tényleg jó vagy-e? A március 15-e alkalmából kapott kitüntetés váratlanul ért?

Nagyon sok mindent jelent ez a díj, fontos visszajelzés. Ha az ember régóta hiteles szakmai munkát végez, és arra érkezik reflexió a szakma részéről – vagy a közönség részéről –, akkor az hatalmas elismerés. További erőt ad, és emellett olyasfajta visszajelzést is nyújt, hogy nem terméketlen talajra hullik az, amit csinálok, hanem valamilyen módon hatása van a kulturális közéletre. Ez fontos, mert ezt a tevékenységet az ember hittel, bizalommal végzi, és számít arra, hogy amit gondol a világról, értékrendekről, amilyen szemszögből megközelíti az alapvető egzisztenciális kérdéseket, azok megértésre találnak.


Az Alvó titánok és a Mudra című sorozatok – ahogyan az Alkimista című kép is – rendkívül beszédes, és mind egy adott történelmi korhoz kötődik. Vannak momentumok, időszakok, amelyek alkotásra késztetnek?

Az érdeklődési körömben és a munkásságomban is megjelennek különféle történeti szempontok. Idézetként vagy hivatkozási alapként, de ezek elsősorban nem motiváló tényezők, hanem inkább egyfajta fegyverzetként funkcionálnak. Azok a dolgok, amelyek engem alapjába véve foglalkoztatnak, főként egzisztenciális kérdések. Természetesen nem a létfenntartásra és a pénzügyi egzisztenciára gondolok, hanem azokra a kérdésekre, amelyek legbelül mindenkit érdekelnek: az önkutatásra, a saját reakcióinknak, a saját érzelmi világunknak az átvilágítására. Ha egy kölcsön vett szót tudnék használni – amely kicsit fellengzősnek tűnik –, akkor egyfajta megvalósítási útvonal dokumentumai ezek a munkák. Azt vallom, hogy az ember csak akkor tud hatékonyan és tisztán működni a világban, ha tisztában van önmagával, ismeri a saját működését, és adott pillanatban pontosan nyomon tudja követni a saját reakcióit. Nagyon egyszerűre lefordítva azt mondanám, hogy igyekszem olyan úton járni, amelyen a lehető legkevesebb alkalommal kell azt a szót használnom: sajnálom, megbántam valamit. Ha nem vagy nagyon ritkán kell az embernek megbánást tanúsítania valamivel kapcsolatban, amit elkövetett, akkor jó úton jár, mert az azt jelenti, hogy egyre inkább sikerül önmagát átvilágítania. Ez az állapot pedig kisugárzik és rendezett körülményeket teremt először a szűk környezetében majd pedig remélhetőleg a szélesebb környezetében is. Nevezhetjük ezt egyfajta tisztán látásnak arról, ki is vagyok én, hogyan működöm és a világ hogyan működik körülöttem, bennem, általam. A munkák, amelyeket készítek, fizikai reprezentációk, dokumentumai ennek az útnak. De azt hiszem, lényegében minden művészeti tevékenységre érvényes lehet ez az út. Még akkor is, ha az ember adott esetben aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozik és kritikailag áll hozzá bizonyos jelenségekhez. Az önvizsgálat útját járom és ezen keresztül próbálom megfejteni azt, mi is ez, amiben élek/élünk, és miért olyan a világ, amilyen.


alvotitanok
Alvó titánok
Fotó: verebesgyorgy.hu


Tehát tudatosan keresed a témákat, és aztán ezeket tudatosan is fested meg?

Igen, hiszen maguk az impulzusok és a motivációk, amelyek engem alkotásra késztetnek, tudatosak. A módszer, ahogyan festek, már kevésbé tudatos, ott sokkal inkább hagyatkozom valami ösztönös megérzésre. Hagyom a tudomás szintjét átáramlani az ujjaimba és a festménynek a felületére. Megint csak nagyon egyszerűen fogalmazva azt mondhatnám: folyamatos játékot játszom aközött:


én festem a képet, vagy pedig a kép fest engem.


Ennek a folyamatos váltakozásából jön létre az eredmény, amely mindig szellemi tapasztalásnak a terméke. A festés folyamata az, ami igazán érdekes, annak az állapotnak a keresése, amikor mint egy felismerést üdvözlöm a képfelületen megjelenő dolgokat és azt mondom: „jó, most akkor egymásra találtunk”, a többi már csak technikai kérdés. Addig festem a képet, amíg úgy nem ítélem, hogy hitelesen tudja közvetíteni azt az állapotot, amelyet én a festés során átéltem. Ezek az állapotok pedig valódiak és bízom benne, hogy aki egyik vagy másik festményemmel találkozik, az legalább részben ugyanezt az érzést át tudja élni a kép láttán. A középkori témára, vagyis az Alkimistára visszatérve: abból a festménysorozatból nem túl sok képem készült, bár egy teljesen önálló sorozat volt. Ezeknek nincsen semmiféle történeti vagy tudományos hitelessége. Tulajdonképpen kép-regények – persze, nem a műfaji értelemben. Olyan helyzeteket igyekeztem feldolgozni, amelyek egy-egy elképzelt történelmi szituáción keresztül a gondolati, szellemi érdeklődésem fókuszában állnak. Érdekelt, ez milyen revelációt indít el az emberben – ilyesfajta epizódokat, állapotokat, tapasztalásokat igyekszem belevetíteni fiktív történelmi szituációkkal a képekbe.


Ha már visszakanyarodtunk az Alkimista című képhez, számomra ez kevésbé volt személyes, mint mondjuk az Alvó titánok sorozat.

Az Alkimista szakmai kihívás is volt, mert ebben az esetben a 19. századi történelmi festészet módszertanát igyekeztem követni, amelyet manapság nem tanítanak módszeresen, de nem is nagyon lehet tanulni ezt a fajta festésmódot. Ez hagyományos, anyagszerű, realista festésmód, amikor nem fényképek, hanem vázlatrajzok alapján dolgozik a művész. Szerettem volna ezeken a képeken keresztül a festészetnek a hagyományos alkímiáját megtapasztalni. De azért a munkám gerincét az Alvó titánok és a Mundra sorozat képezi. Ezeket pedig mind a mai napig festem tovább, szépen lassan alakulnak át egy újabb témakörbe, amely már egészen szépen formálódik és szerves folytatása lesz az előzőeknek.


Egy kicsit úgy hangzik ez a festési metódus, mint egy terápiás folyamat, mintha kidolgoznád magadból az érzelmeket.

Van ilyen vonzata is, valóban, de csak annyiban, amennyiben minden olyan tevékenység önterápia, amelyet az ember elmélyülten folytat, és amely során a koncentrációját egy bizonyos pontra sűríti. De nem azért születnek ezek az alkotások, mert nekem szükségem lenne arra, hogy valami kritikussá váló vagy mértéket átlépő tulajdonságot kigyógyítsak magamból. Sokkal inkább egy önfeltáró mozdulatsor az egész sorozat. Valószínűleg ezért van az is, hogy óvakodom például a túlzott érzelmek ábrázolásától az Alvó titánok arcain, mert itt nem egyéni érzelmi megnyilvánulásokról van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy ezek az archaikus szobor fejekre emlékeztető jelenségek pontosan úgy működnek, mint mondjuk az archaikus görög szobrászatban, ahol szintén nem jelentek meg érzelmek. Érdekes játék a személyes és az általános között, hogy mikortól válik egy személyes vonatkozású tapasztalás általános érvényűvé, és fordítva. Ha az embernek megvannak az – elsősorban a hagyományokból és a mitológiákból származó – előképei, akkor pontosan tudja, hogy ezek a tapasztalások már több ezer évvel ezelőtt sem voltak ismeretlenek az emberek számára.


DSC_3725


Elkanyarodva a művészi hitvallástól: már lassan 15 éve a Szolnoki Művésztelep vezetője vagy. Mennyiben könnyíti meg ez a tisztség az alkotói munkát, vagy éppen mennyiben nehezíti?

Teljes mértékben megkönnyíti. Ez nagyon nagy motiválóerő. Sikerült olyan közösséget kiépíteni, amely inspiráló, lényegében azt lehet mondani, hogy fölösleges konfliktusoktól mentes. Ehhez még hozzá jön a városi közeg, amely méltányolja és segíti a munkát, és ez nagyon hasznos. Azt hiszem, annak az alkotói tevékenységnek, amelyet Szolnokon végzek bizonyos értelemben köze volt a díjhoz, amelyet március 15-én átvehettem. Maga a közeg és a művésztelep munkájának szervezése, mint például a kiállításrendezések rendkívül minőségiek, engem pedig minden érdekel, ami minőséget hordoz. Minőségi az én meglátásom szerint az, amin nagyon erőteljesen érződik, hogy a legjobb mintához igyekszik közelíteni. Ez egyfajta maximalizmus. Ilyen értelemben bármi, amit az ember igyekszik mintaszerűen végezni, az művészet. Ha ezt a fajta szépséget, jóságot egybe gyúrva állítunk mintát az elé, amit csinálunk, akkor az is művészet. A szépség és a jóság nem mindig felel meg egymásnak, de ha valami szép is és jó is, akkor az biztos, hogy művészi.


A fiatal alkotókban mennyire van meg szerinted erre a szépségre, jóságra, vagyis a minőségi munkára való törekvés?

Azt hiszem, hogy ez az emberben alapvetően benne van. Az ember szellemmel rendelkező lény, és ennek a megfogalmazásnak a magja tartalmazza azt a késztetést, hogy a legjobbra törekszik. A fiatal művészek esetében ez érdekes kérdés, mert a mi korunkban ezek a dolgok elváltak egymástól, és ennek van is bizonyos legitimitása. A mai művészeti szféra hajlamos arra, hogy a pályakezdő művészből egy adott ponton szépen módszeresen kiirtsa ezt a késztetést. Nagyon sok tehetséges művésznek lezárul ott a témavilága, hogy kritizálja az aktuális politikai szituációkat, aminek persze megvan a helye, ezek akár különböző közéleti magazinoknak illusztrációjaként is megjelenhetnének. Számomra a művészet mint alapállás teljesen mást jelent. Nem azt jelenti, hogy valamelyik politikus ironizáló képét megfestem egy bizarr szituációban, nem itt érzem a művészi attitűd csúcsát. De a fiatal művészek nagyon könnyen rátérnek erre az útra. De nemcsak ők, hiszen a 20. század művészettörténetének jellemzője, hogy a közélet szerves részévé kívántak válni az alkotók és ezzel sikereket is értek el. Egy kicsit a kortárs művészettel kapcsolatban is ezt érzem, de ez az én személyes véleményem.


Azt hiszem, a művészet olyan alapállás, amelyben mindig a legjobbra kell törekedni.


Van, akinek arra van szüksége, hogy a figyelmét először teljesen a külvilágra fordítsa és aztán ennek a lenyomatát próbálja önmagában megkeresni és megfesteni. Vannak, akik el se jutnak odáig, hanem megmaradnak csupán a külvilág figyelésénél és egyfajta hibakeresőként igyekeznek a társadalom visszásságait megmutatni. A saját részemről ezt nem tartom a szó valódi értelmében művészetnek, mert azok az emberi tulajdonságok, amelyek valóban a legjobbra törekednek, és ezáltal művészit teremtenek, nem függenek aktualitásoktól, társadalmi, szociológiai vagy politikai szituációktól. Sokkal inkább függenek a belső tulajdonságoktól. Ha az ember a társadalmat jobbá akarja tenni a művészetével, akkor legelőször is önmagát kell jobbá tennie.



Fischer Viktória

Fotó: Csákvári Zsigmond

Gellert_1929

2019.02.20

Az 1918-ban átadott Gellért szálló szobáiban már volt telefon és cselédhívó, amely a megszokottól eltérően csak fényjelzést adott. Az eredeti épületben tenisz- és minigolfpálya is volt, amelyeket később hullám- és pezsgőfürdővé alakítottak. Ilyen és ehhez hasonló érdekességeket tudhattunk meg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Gellért 100 című kiállításan tartott vezetésen.

nemzeti_tancszinhaz

2019.02.20

Négyévnyi gyerekkihordásnak nevezi, és 15 évvel a Müpa megnyitása után most a Nemzeti Táncszínházat is portfóliója top épületének tartja Zoboki Gábor építész. Soha nem tudja elengedni a műveit, szakmáját épp annyira tartja művészetnek, mint iparágnak. Az általa megálmodott, vadonatúj teátrum február 15-én óriási érdeklődés közepette nyitotta meg kapuit. A tánc új otthonra talált Magyarországon.

callas_G_r
2019.02.20

A címszerep beszélő neve élvezetet jelent, de ez megtévesztő, mert Giocondának nincs sok oka az örömre. A tenor rejtegetni próbálja a kilétét, a librettista pedig álnevet használ, ám Verdi Giocondája így is az egyik legőszintébb és egyszersmind az egyik legszenvedélyesebb olasz operatragédia.

Kinek a hangja? címmel nyílt állandó kiállítás Móricz Zsigmondról egykori lakhelyén, Leányfalun. A Duna menti település ezzel ünnepli posztumusz díszpolgára születésének 140 évfordulóját

Tizennyolc kortárs zeneszerző életét dolgozta fel az az országos zenetörténeti verseny, melynek Budapesti döntőjét csaknem maximális pontszámmal nyerték a kalocsai diákok.

A Nemzeti Kulturális Alap által támogatott, Tanítványok tanítványai 1950-től napjainkig című országos zenetörténeti versenyt Varga Károly zenepedagógus, a Magyar Televízió és Rádió munkatársa, zenei könyvek írója hívta életre.

A múzeum a napokban adta át a 2011-ben ellopott, Kr. e. 1. századból származó aranyozott szarkofágot a manhattani kerületi ügyészségnek, amely továbbítja az egyiptomi kormánynak. A Metropolitan Múzeum 2017 júliusában vásárolta meg a koporsót egy magángyűjteményből, azóta egyik kiállításának központi darabja volt. Az intézményt a vásárláskor hamis eredetigazolással vezették félre. A koporsót, amely egy magas rangú egyiptomi papé volt, jelenetek és szövegek díszítik, amelyek a pap útját ábrázolják a haláltól az örökkévalóságig.

A Magyar Nemzeti Múzeum emlékülést rendez abból az alkalomból, hogy 160 éve, 1859. február 25-én Rosti Pál a nemzet múzeumának ajándékozta dél-amerikai utazásán készült fényképeit. A rendezvény 2019. február 25-én 13 órakor kezdődik a MNM Dísztermében. Pulszky Ferenc múzeumigazgatói kinevezésének 150. évfordulója alkalmából pedig március 4-én tartanak tudományos konferenciát, mely az MNM és a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület közös rendezvénye.

Idén a tudomány és a technológia áll a velencei biennále nemzetközi gyermekkarneváljának fókuszában, így ebben az évben a Római Magyar Akadémia a budapesti Csodák Palotájával együtt szervez foglalkozásokat február 23. és 25. között. A négynapos program alatt, a Ca' Giustianan termeiben az előző évekhez hasonlóan tematikus foglalkozások várják a gyerekeket, amelyek ez alkalommal a tudomány témája köré épülnek. A szervezők a világ működését bemutató interaktív foglalkozássokkal készülnek, valamint felépítenek a helyszínen egy matematika, informatikai témájú kódfejtő szabadulószobát is. Magyarország negyedszerre vesz részt az olaszországi programon; 2016-ban Kecskemét városa mutatta meg sokszínű zenei kultúráját, 2017-ben és 2018-ban a Római Magyar Akadémia szervezésében pedig a MOME és a Szentendrei Skanzen mutatkozott be Velencében.

Dikun György kárpátaljai festőművész alkotásaiból nyílik kiállítás csütörtökön Budapesten a Forrás Galériában. A március 13-ig nyitva tartó tárlaton láthatók lesznek többek között a Tenyérjós, Az öreg halász és a tenger II., valamint a Pán című alkotások.

dikun_gyorgy_nyito

Jelmezes felvonulás, álarckészítés, koncert és táncelőadás is lesz az ötödik alkalommal megrendezendő farsangi karneválon a Fejér megyei Velencén feburár 23-án szombaton.

A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága megemlézezést tart a Kommunista Diktatúrák Áldozatainak Emléknapja alkalmából február 25-én.

A műfajok egymásba kapaszkodása, az évfordulók és az önismeret a hívószavai az idei Debreceni Tavaszi Fesztiválnak, amelyet március 16. és 27. között huszonkilencedik alkalommal rendeznek meg.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma