IDO_KEP_banner_728x90_2_002

2017.06.09

Verebes György festőművész március 15-én vehette át a Munkácsy Mihály-díjat. A képzőművész nemcsak filozófiai mélységű festményeiért érdemelte ki az elismerést, hanem az alkotóközösségért végzett munkájáért is, ugyanis már csaknem tizenöt éve a Szolnoki Művésztelep vezetője. Verebes Györggyel művészetéről, a fiatal képzőművészekről és a Szolnoki Művésztelepről beszélgettünk.

DSC_3700


Első pillantásra Verebes György képeit rendkívül személyesnek éreztem, mintha beleláthattam volna a festő legmélyebb gondolataiba. Volt azonban valami, ami megtörte ezt a személyességet. Ez talán az Alvó titánok című sorozatban érhető tetten a leginkább, amelynek darabjain lehunyt szemű lényekkel szembesül a néző, idegen, szoborszerű alakokkal, de mégis van bennük valami emberi, valami sokkal mélyebb annál, mintha csak egy lélek pillanatnyi visszatükröződései lennének. Egy korábbi – szintén történelmi ihletésű – alkotásán, az Alkimistán azonban egy sokkal tudatosabb ember kéznyoma érezhető, így maga a mű is valósabb, nincs meg benne az az álomszerűség, mint az említett Alvó titánok vagy a Mudra című sorozatokban. Verebes György nagyon sokszínű festőművész, aki előszeretettel kísérletezik régi festészeti módszerekkel – lásd Alkimista, ahol 19. századi módszerekkel alkotott –, igyekszik a lehető legtökéletesebbet kihozni önmagából. A zentai születésű művész 1989-ben szerezte meg diplomáját a Magyar Képzőművészeti Főiskolán (MKE). Festészettel 1988 óta foglalkozik, de készített már könyvillusztrációkat, színházi díszleteket, tervezett belsőépítészeti arculatot is. A képzőművészet mellett pedig kiváló jazz-zenész, több zenekarban is közreműködik mint zongorista, zeneszerző, még színházi zenét is szerzett. Sokrétű tevékenységéért pedig március 15-én átvehette a képzőművészet egyik legrangosabb díját.


Egy korábbi videóinterjúdban azt mondtad: sokáig az utcán festettél portrékat, ebből éltél. A pályád elején pedig mindig ott volt a bizonytalanság: vajon tényleg jó vagy-e? A március 15-e alkalmából kapott kitüntetés váratlanul ért?

Nagyon sok mindent jelent ez a díj, fontos visszajelzés. Ha az ember régóta hiteles szakmai munkát végez, és arra érkezik reflexió a szakma részéről – vagy a közönség részéről –, akkor az hatalmas elismerés. További erőt ad, és emellett olyasfajta visszajelzést is nyújt, hogy nem terméketlen talajra hullik az, amit csinálok, hanem valamilyen módon hatása van a kulturális közéletre. Ez fontos, mert ezt a tevékenységet az ember hittel, bizalommal végzi, és számít arra, hogy amit gondol a világról, értékrendekről, amilyen szemszögből megközelíti az alapvető egzisztenciális kérdéseket, azok megértésre találnak.


Az Alvó titánok és a Mudra című sorozatok – ahogyan az Alkimista című kép is – rendkívül beszédes, és mind egy adott történelmi korhoz kötődik. Vannak momentumok, időszakok, amelyek alkotásra késztetnek?

Az érdeklődési körömben és a munkásságomban is megjelennek különféle történeti szempontok. Idézetként vagy hivatkozási alapként, de ezek elsősorban nem motiváló tényezők, hanem inkább egyfajta fegyverzetként funkcionálnak. Azok a dolgok, amelyek engem alapjába véve foglalkoztatnak, főként egzisztenciális kérdések. Természetesen nem a létfenntartásra és a pénzügyi egzisztenciára gondolok, hanem azokra a kérdésekre, amelyek legbelül mindenkit érdekelnek: az önkutatásra, a saját reakcióinknak, a saját érzelmi világunknak az átvilágítására. Ha egy kölcsön vett szót tudnék használni – amely kicsit fellengzősnek tűnik –, akkor egyfajta megvalósítási útvonal dokumentumai ezek a munkák. Azt vallom, hogy az ember csak akkor tud hatékonyan és tisztán működni a világban, ha tisztában van önmagával, ismeri a saját működését, és adott pillanatban pontosan nyomon tudja követni a saját reakcióit. Nagyon egyszerűre lefordítva azt mondanám, hogy igyekszem olyan úton járni, amelyen a lehető legkevesebb alkalommal kell azt a szót használnom: sajnálom, megbántam valamit. Ha nem vagy nagyon ritkán kell az embernek megbánást tanúsítania valamivel kapcsolatban, amit elkövetett, akkor jó úton jár, mert az azt jelenti, hogy egyre inkább sikerül önmagát átvilágítania. Ez az állapot pedig kisugárzik és rendezett körülményeket teremt először a szűk környezetében majd pedig remélhetőleg a szélesebb környezetében is. Nevezhetjük ezt egyfajta tisztán látásnak arról, ki is vagyok én, hogyan működöm és a világ hogyan működik körülöttem, bennem, általam. A munkák, amelyeket készítek, fizikai reprezentációk, dokumentumai ennek az útnak. De azt hiszem, lényegében minden művészeti tevékenységre érvényes lehet ez az út. Még akkor is, ha az ember adott esetben aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozik és kritikailag áll hozzá bizonyos jelenségekhez. Az önvizsgálat útját járom és ezen keresztül próbálom megfejteni azt, mi is ez, amiben élek/élünk, és miért olyan a világ, amilyen.


alvotitanok
Alvó titánok
Fotó: verebesgyorgy.hu


Tehát tudatosan keresed a témákat, és aztán ezeket tudatosan is fested meg?

Igen, hiszen maguk az impulzusok és a motivációk, amelyek engem alkotásra késztetnek, tudatosak. A módszer, ahogyan festek, már kevésbé tudatos, ott sokkal inkább hagyatkozom valami ösztönös megérzésre. Hagyom a tudomás szintjét átáramlani az ujjaimba és a festménynek a felületére. Megint csak nagyon egyszerűen fogalmazva azt mondhatnám: folyamatos játékot játszom aközött:


én festem a képet, vagy pedig a kép fest engem.


Ennek a folyamatos váltakozásából jön létre az eredmény, amely mindig szellemi tapasztalásnak a terméke. A festés folyamata az, ami igazán érdekes, annak az állapotnak a keresése, amikor mint egy felismerést üdvözlöm a képfelületen megjelenő dolgokat és azt mondom: „jó, most akkor egymásra találtunk”, a többi már csak technikai kérdés. Addig festem a képet, amíg úgy nem ítélem, hogy hitelesen tudja közvetíteni azt az állapotot, amelyet én a festés során átéltem. Ezek az állapotok pedig valódiak és bízom benne, hogy aki egyik vagy másik festményemmel találkozik, az legalább részben ugyanezt az érzést át tudja élni a kép láttán. A középkori témára, vagyis az Alkimistára visszatérve: abból a festménysorozatból nem túl sok képem készült, bár egy teljesen önálló sorozat volt. Ezeknek nincsen semmiféle történeti vagy tudományos hitelessége. Tulajdonképpen kép-regények – persze, nem a műfaji értelemben. Olyan helyzeteket igyekeztem feldolgozni, amelyek egy-egy elképzelt történelmi szituáción keresztül a gondolati, szellemi érdeklődésem fókuszában állnak. Érdekelt, ez milyen revelációt indít el az emberben – ilyesfajta epizódokat, állapotokat, tapasztalásokat igyekszem belevetíteni fiktív történelmi szituációkkal a képekbe.


Ha már visszakanyarodtunk az Alkimista című képhez, számomra ez kevésbé volt személyes, mint mondjuk az Alvó titánok sorozat.

Az Alkimista szakmai kihívás is volt, mert ebben az esetben a 19. századi történelmi festészet módszertanát igyekeztem követni, amelyet manapság nem tanítanak módszeresen, de nem is nagyon lehet tanulni ezt a fajta festésmódot. Ez hagyományos, anyagszerű, realista festésmód, amikor nem fényképek, hanem vázlatrajzok alapján dolgozik a művész. Szerettem volna ezeken a képeken keresztül a festészetnek a hagyományos alkímiáját megtapasztalni. De azért a munkám gerincét az Alvó titánok és a Mundra sorozat képezi. Ezeket pedig mind a mai napig festem tovább, szépen lassan alakulnak át egy újabb témakörbe, amely már egészen szépen formálódik és szerves folytatása lesz az előzőeknek.


Egy kicsit úgy hangzik ez a festési metódus, mint egy terápiás folyamat, mintha kidolgoznád magadból az érzelmeket.

Van ilyen vonzata is, valóban, de csak annyiban, amennyiben minden olyan tevékenység önterápia, amelyet az ember elmélyülten folytat, és amely során a koncentrációját egy bizonyos pontra sűríti. De nem azért születnek ezek az alkotások, mert nekem szükségem lenne arra, hogy valami kritikussá váló vagy mértéket átlépő tulajdonságot kigyógyítsak magamból. Sokkal inkább egy önfeltáró mozdulatsor az egész sorozat. Valószínűleg ezért van az is, hogy óvakodom például a túlzott érzelmek ábrázolásától az Alvó titánok arcain, mert itt nem egyéni érzelmi megnyilvánulásokról van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy ezek az archaikus szobor fejekre emlékeztető jelenségek pontosan úgy működnek, mint mondjuk az archaikus görög szobrászatban, ahol szintén nem jelentek meg érzelmek. Érdekes játék a személyes és az általános között, hogy mikortól válik egy személyes vonatkozású tapasztalás általános érvényűvé, és fordítva. Ha az embernek megvannak az – elsősorban a hagyományokból és a mitológiákból származó – előképei, akkor pontosan tudja, hogy ezek a tapasztalások már több ezer évvel ezelőtt sem voltak ismeretlenek az emberek számára.


DSC_3725


Elkanyarodva a művészi hitvallástól: már lassan 15 éve a Szolnoki Művésztelep vezetője vagy. Mennyiben könnyíti meg ez a tisztség az alkotói munkát, vagy éppen mennyiben nehezíti?

Teljes mértékben megkönnyíti. Ez nagyon nagy motiválóerő. Sikerült olyan közösséget kiépíteni, amely inspiráló, lényegében azt lehet mondani, hogy fölösleges konfliktusoktól mentes. Ehhez még hozzá jön a városi közeg, amely méltányolja és segíti a munkát, és ez nagyon hasznos. Azt hiszem, annak az alkotói tevékenységnek, amelyet Szolnokon végzek bizonyos értelemben köze volt a díjhoz, amelyet március 15-én átvehettem. Maga a közeg és a művésztelep munkájának szervezése, mint például a kiállításrendezések rendkívül minőségiek, engem pedig minden érdekel, ami minőséget hordoz. Minőségi az én meglátásom szerint az, amin nagyon erőteljesen érződik, hogy a legjobb mintához igyekszik közelíteni. Ez egyfajta maximalizmus. Ilyen értelemben bármi, amit az ember igyekszik mintaszerűen végezni, az művészet. Ha ezt a fajta szépséget, jóságot egybe gyúrva állítunk mintát az elé, amit csinálunk, akkor az is művészet. A szépség és a jóság nem mindig felel meg egymásnak, de ha valami szép is és jó is, akkor az biztos, hogy művészi.


A fiatal alkotókban mennyire van meg szerinted erre a szépségre, jóságra, vagyis a minőségi munkára való törekvés?

Azt hiszem, hogy ez az emberben alapvetően benne van. Az ember szellemmel rendelkező lény, és ennek a megfogalmazásnak a magja tartalmazza azt a késztetést, hogy a legjobbra törekszik. A fiatal művészek esetében ez érdekes kérdés, mert a mi korunkban ezek a dolgok elváltak egymástól, és ennek van is bizonyos legitimitása. A mai művészeti szféra hajlamos arra, hogy a pályakezdő művészből egy adott ponton szépen módszeresen kiirtsa ezt a késztetést. Nagyon sok tehetséges művésznek lezárul ott a témavilága, hogy kritizálja az aktuális politikai szituációkat, aminek persze megvan a helye, ezek akár különböző közéleti magazinoknak illusztrációjaként is megjelenhetnének. Számomra a művészet mint alapállás teljesen mást jelent. Nem azt jelenti, hogy valamelyik politikus ironizáló képét megfestem egy bizarr szituációban, nem itt érzem a művészi attitűd csúcsát. De a fiatal művészek nagyon könnyen rátérnek erre az útra. De nemcsak ők, hiszen a 20. század művészettörténetének jellemzője, hogy a közélet szerves részévé kívántak válni az alkotók és ezzel sikereket is értek el. Egy kicsit a kortárs művészettel kapcsolatban is ezt érzem, de ez az én személyes véleményem.


Azt hiszem, a művészet olyan alapállás, amelyben mindig a legjobbra kell törekedni.


Van, akinek arra van szüksége, hogy a figyelmét először teljesen a külvilágra fordítsa és aztán ennek a lenyomatát próbálja önmagában megkeresni és megfesteni. Vannak, akik el se jutnak odáig, hanem megmaradnak csupán a külvilág figyelésénél és egyfajta hibakeresőként igyekeznek a társadalom visszásságait megmutatni. A saját részemről ezt nem tartom a szó valódi értelmében művészetnek, mert azok az emberi tulajdonságok, amelyek valóban a legjobbra törekednek, és ezáltal művészit teremtenek, nem függenek aktualitásoktól, társadalmi, szociológiai vagy politikai szituációktól. Sokkal inkább függenek a belső tulajdonságoktól. Ha az ember a társadalmat jobbá akarja tenni a művészetével, akkor legelőször is önmagát kell jobbá tennie.



Fischer Viktória

Fotó: Csákvári Zsigmond

lukoviczky

Saint-Philibert_apatsagi_templom_Tournus_1953__Lucien_Herve_R

2019.04.21

Igazi 20. századi, kalandos magyar élet jutott Lucien Hervének. Elkán László néven született Hódmezővásárhelyen 1910-ben, majd 18 évesen Párizsba ment. Dolgozott bankban, volt divattervező, festett képeket, újságíróként, majd fotósként épített karriert. A francia hadsereg katonájaként volt hadifogoly, szökevény, az ellenállás tagja. Épületekről született képei tették híressé. A 97 évesen elhunyt fotós műveiből Lucien Hervé – Az építészet csendje címen nyílt kiállítás a Pannonhalmi Főapátságban.

deri-tojas2_R

2019.04.21

A néprajzi és népművészi gyűjtemények kialakulásának már viszonylag korai szakaszában figyelem fordult a hímes tojások felé, s hamar a kollekciók részévé váltak. A debreceni Déri Múzeum is őriz néhány értékes darabot. Van, amelyiket karcolt technikával díszítették, másokat írókával, a legújabbat pedig ecsettel, temperával festették.

kerekes_gabor

2019.04.21

A 2000-es évek elején webes galériaként induló, pár éve a Bartók Béla útra költöző Artphoto Galériában számtalan kiemelt alkotó munkái fordultak meg. Az izgalmas kezdeményezések iránt nyitott intézmény Kerekes-Barabás Projekt címmel nyílt kiállításának tárlatvezetésén jártunk.

A Fragonard-gyár új parfümmúzeumában a látogatók mintegy 400 parfümmel, és az illatszerek európai történetével is megismerkedhetnek. A múzeum a dél-franciaországi Grasse városában található világhírű parfümgyáré, amelyet hagyományos parfümkészítő művészetéért 2018-ban az UNESCO is felvett a kulturális világörökségi listájára. Míg régen az erős illatokat elsősorban temetési szertartások, később pedig a testszag elfedésére használták, a középkortól kezdve a parfüm már a luxusterméknek számított. Bár az egyház sokáig rossz szemmel nézte az illatosítást, a keresztes hadjáratokról visszatérők is sok egzotikus parfümöt, olajat hoztak magukkal Európába, új illatokkal gazdagítva a kínálatot. A 18. századtól az erős illatok kifinomultabbá váltak, ám még a 20. század elején is nehéz illatok hódítottak a mai ízléshez képest.

Előadó-művészeti tevékenységű nonprofit céget hoztak létre az ősszel elindult pásztói színház alapítói, köztük Kautzky Armand. A Balassi Bálint Színház Nonprofit Kft. másik két tulajdonosa Katona Attila zeneszerző és Katona József díszletfestő iparművész. A színházalapítást a 9 ezres kisváros kezdeményezte. Az előadások a művelődési házban zajlanak majd.

A budapesti Nemzeti Színház repertoárján is szereplő Ady-estjével vendégszerepel a kolozsvári színházban Földes László Hobo. A föltámadás szomorúsága című verses-zenés összeállítás április 24-én, szerdán 17 és 20 órától tekinthető meg a színház Stúdiótermében.

Az 1600 éves aranykincset Észak-Izraelben, Galileában találták kiránduló kamaszgyerekek a földeken, Cipóri patak medrénél. Egy tanösvény mellett bukkantak rá, amely a késő római és a bizánci korban a zsidók önrendelkezését biztosító bírói tanácsnak, a Szanhedrinnek otthont adó különböző helyszíneket köti össze egymással.

Az érme egyik oldalán II. Theodosius császár (401-450) látható, aki arról is ismert, hogy ő tette törvényeivel másodosztályú polgárokká az Izrael földjén élő zsidókat. A másik oldalon a győzelem istennője látható egy hatalmas kereszttel. Az aranyéremnek az egykori neve solidus volt, ez volt a leggyakoribb pénznem a késő római birodalomban, és a korai bizánci korszakban.

A mesterséges intelligenciát egy hongkongi művész hozta létre. Victor Wong három év alatt építette meg és programozta be az A. I Gemini nevű robotot, amelyet a tusfestés technikájára tanított meg, és a Holdról készült háromdimenziós képekkel „táplálta". Az A.I Gemini átlagosan 50 óra alatt fest meg egy képet, amelyhez általában mindössze fekete tintát, vizet és kínai merítéses technikával előállított papírt használ. A robot egy képének ára jelenleg nagyjából 10 ezer font (3,7 millió forint) Londonban.

Május 25. és június 2. között negyedik alkalommal rendezik meg a Zsidó Művészeti Napokat (Zsimü) Budapest meghatározó kulturális helyszínein.

budapest_bar

Antonín Dvořák nagyszabású h-moll gordonkaversenyét tűzi műsorra a Pannon Filharmonikusok zenekar április 27-én a pécsi Kodály Központban. A gordonkairodalom egyik legjelentősebb darabját Alexander Buzlov orosz csellóművész szólaltatja meg.

M/Ámor vagy amit akartok címmel, a Shakespeare-komédiák sajátos dramaturgiáján alapuló vígjátékot mutat be a Terminál Workhouse fiatal alkotókból álló csapata a Kós Károly Művelődési Házban április 23-án, kedden 19 órakor.

Palóc húsvétot tartanak hétfőn a szlovákiai Fülek várában. A tizennegyedik alkalommal megtartott rendezvényen a helyi értékekre, a palóc hagyományokra helyezik a hangsúlyt, de a műsorban a magyar mellett a szlovák kultúrát is bemutatják.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma