2018.06.19

Őseink bűneiért mi is bűnhődünk? Sorsuk ránk is hatással van? Többek között erről kérdeztük Péntek Orsolya képzőművész-írót, aki regénytrilógiájában egy soknemzetiségű család történetét beszéli el egy ikerpár, Theodóra és Eszter sorsán keresztül. Második kötetében: a Dorka könyvében egy fiatal matematikus lány a főszereplő, de számtalan nő sorsát ismerhetjük meg az Osztrák–Magyar Monarchiától a jelenkorunkig.

Péntek Orsolya először festőként mutatkozott be a nagyközönségnek, első regényét, Az Andalúz lányait pedig 2014-ben vehették kezükbe az olvasók. A prózakísérlet második kötete 2017-ben jelent meg Dorka könyve címmel. Ahogy a könyv fülszövegében olvashatjuk: az írónő regénytrilógiájában egy soknemzetiségű család történetét beszéli el, a Kádár-kori Magyarországra született ikerpár, Theodóra és Eszter sorsán keresztül. Míg Az Andalúz lányai a festőművész Eszter hangján szólal meg, Dorka könyvében a matematikus Dork meséli el a budapesti gyerekkor, a kamaszfejjel átélt rendszerváltás és a széteső Jugoszlávia, valamint a kétezres évek közös történeteinek elhallgatott vagy épp eddig ismeretlen oldalát. Isztriai halász ükapa, fiesolei szépanya, bécsi és szekszárdi dédapák, budai és pécsi nagyszülők emlékein át elevenedik meg Firenze, a monarchikus századelő, az építkező Bécs, a gazdag kereskedőváros, Szeged, a háborús Pécs és Budapest.

 

16marc1-1jav


Miért döntöttél úgy, hogy egyetlen regény helyett trilógiában szeretnéd elmondani egy család történetét?

Mert úgy hiszem, hogy ahány szemszög, annyi történet van egyetlen regényben, és bármit mesélek, legyen az család- vagy a legegyszerűbb emberi történet, ha már két szereplő van benne, az legalább kétféle olvasatot, kétféle értelmezést és ezáltal kétféle történetet ad. Olyan családban nőttem fel, amelyben az egyes családrészek narratívái teljesen eltértek, ezért máshogy értelmezték nemcsak a család történetét, de némely pontokon például a történelmet is. Nem feltétlenül szembenállásokról volt szó, inkább olyasmiről, hogy hová esnek a hangsúlyok. Egy „monarchiás” családban az ember óhatatlanul megtanul különféle fejekkel gondolkozni: horvát fejjel, német fejjel, magyar fejjel, zsidó fejjel és így tovább. Bár így érdekellentét feszült a felmenők között, a Monarchia mint emlék-keret, kulturális kód, viszonyítási pont össze is tartotta a családot. A regényekben úgy, hogy a két főszereplő által igyekeztem megszólaltatni a legkülönfélébb felmenőket, reményeim szerint sikerült ezt a mozaikosságot is visszaadnom egy nagy klasszikus mese helyett, amelyben az író a mindentudó, és csak egy narratíva van. Az életben ugyanis mindig sok narratíva van. Ugyanakkor ez, bár műfajilag, könyvtárgyként három – illetve egyelőre még csak kettő – regényből álló „trilógia”, nem a klasszikus, egymást követő kötetek sora. A könyvek tetszőleges sorrendben olvashatók, az olvasó pedig maga rakhatja össze belőlük a saját mozaikját.

 

Az első kötetet, Az Andalúz lányait csaknem tíz évig írtad. Milyen élmény hatására döntöttél a téma mellett, és miért írtad ennyi éven át?

Inkább úgy mondanám, hogy tíz évem ment rá. A kétezres évek elején írtam egy novellafüzért, amely a mai napig nem jelent meg, de amelynek darabjai összeolvasva tulajdonképpen egy regényt adnak ki – már ott is a mozaikos írásmóddal kísérleteztem. Közben lassan elkezdett formálódni egy klasszikus regény, de nem tudtam mit kezdeni még a műfajjal, nem találtam az elejét, a végét, írtam a szöveget, de úgy tűnt, egy végeérhetetlen szövegmasszában ragadtam, melyet nem tudok formába önteni. Aztán 2006-ban a Csillagszálló felkérésére írtam egy novellát, és éreztem, hogy annak az első mondatai lesznek a regény első mondatai is. Mintha sikerült volna végre odafigyelni a saját belső hangomra, és kitalálni, hogy voltaképp mit is akarok megírni. Innentől már csak öt év szenvedés kellett ahhoz, hogy eljussak a voltaképpeni regényig, amit aztán másfél év alatt megírtam. Több szöveget dobtam el, mint ami végül megjelent. Örökre töröltem minden sorát ennek a kínlódásnak. Azt hiszem, egyszerűen meg kellett tanulnom közben regényt írni.

 

dorkakonyv


Először festőként mutatkoztál be a közönség előtt. Egy korábbi interjúdban pedig azt nyilatkoztad: „a festő képes segíteni az írót”. Hogyan?

Azt hiszem, vannak olyan emberek, akik elsősorban képekben dolgozzák fel a világot. A festők, a képzőművészek, de talán a filmrendezők is elsősorban „látják” az életet, és sokan közülük – legalábbis én biztosan – csak másodsorban képesek a fogalmi gondolkodásra, ami az írott kultúrának pedig alapvetése. Csak épp a szimbólumok nyelve, az archetipikus jelképek, a toposzok nyelve vizuális nyelv. Le lehet írni szavakban, fogalmakban például a Nap szimbolikáját, sorra véve az összes kultúrát, de egyrészt soha nem érünk a végére egy-egy ilyesfajta szimbolikus kód összes jelentésrétegének, másrészt amikor egy ilyen archetipikus képet, jelet felmutatok vagy dekódolok, azonnal megvan az összes jelentés. Nem kell megmagyarázni. Amikor képeket, jeleket használó vagy a történeteket részben képekben felmutató szöveget ír valaki, egy kicsit tulajdonképpen csal: szövegre fordítja le a mozgóképet vagy az archetipikus képet, és szerintem az olvasóban azt a tudást aktiválja, amely nem a szövegértéshez, hanem a képolvasáshoz kell. Csak épp az egy régebbi és ösztönösebb tudás. Vagyis festőként írok. Az más kérdés, hogy ahhoz kellett az a tíz év prózakísérletezés, hogy mindehhez érvényes prózanyelvet is találjak. Hiszen, ha csak képeket mutogatok, az jobb esetben is legfeljebb egy sikerültebb forgatókönyv, de nem próza. Ahhoz, hogy próza legyen, kell egy szerzői nyelv. Nekem ez volt a nagyobb munka.

 

A korábbi, veled készült interjúkból úgy látom, sok van belőled az egyik főszereplőből, Eszterből. Te is – mint a szereplő – szeretsz rajzolni, festeni, szoros szálak fűznek a nagyszüleidhez, és túlestél egy nagyon komoly betegségen tinédzser korodban. De a második regényed Dorka szemszögéből mesél a család sorsáról. Dorka miben hasonlít hozzád? Könnyen azonosultál vele?

Sem Eszterrel, sem Dorkával nem azonosultam. Eszter a regényben festőművész, és valóban én is az vagyok. A nagyszüleim szüleimként neveltek. Tinédzser koromban beteg voltam. De ezek csak afféle legókockák, amelyeket a saját életemből loptam el egy figurához. A karakterbe viszont kerültek olyan legókockákat is, amelyeket mások életéből vettem el. Például egy-egy barátnőm által elmesélteket is beleírtam Eszter történetébe. Ugyanígy Dorkába is itt-ott beépítettem a húgom jellegzetes mondatait, de még a nagymamám által mesélteket is, tudniillik én sohasem zongoráztam – a nagyanyám volt az, aki valóban zongoraművésznek készült, és valóban anyanyelvi szinten beszélt franciául. Talán nem sikerült rosszul a Dorka-figura, mert azóta is rendszeresen érdeklődnek egyesek, hogy mikor hagytam abba a zongorázást, és nagyon meglepődnek, amikor közlöm, hogy el sem kezdtem. Dorka matematikus – én pocsék voltam matematikából, alig mentem át az érettségin, az egész gimnázium rajtam röhögött. Sorolhatom a különbségeket és az azonosságokat, de azt hiszem, a regényírás egy pontján egy szereplő szó szerint megszületik, és onnantól teljesen öntörvényű, mint Queneau-nál Ikárosz. Az író ír, és néha maga is csodálkozik, hogy mi a fenét csinál már megint a főhős, hát ez nem normális. De nem lehet másfelé terelni. Addigra mintha hús-vér ember lenne, önálló akarattal, hülyeségekkel, mániákkal. Van belőlem Dorkában is, Eszterben is, utóbbiban talán több, de egyik sem én vagyok.

 

Ahogy a főszereplők – te is úgy nőttél fel, hogy a nagyszüleid nagyon sokat meséltek neked. Úgy fogalmaztál: tőlük kaptam a történelmet első kézből. Anyai nagypapád megírta az emlékiratait, ostromnaplóját néhol szóról szóra átvetted a regényben, ahogy az 1956-os naplóját is. Ezek szerint mondhatjuk, hogy a családod történetét dolgoztad fel a regényben? Mennyi a fikció a szövegben és mennyi a valós, reális szál?

A történeti szálak nyolcvan százalékát a család valós történeteiből vettem. Nagyon kényelmes voltam, hiszen az élet elég jó szerző, egyszerűen le kellett ülnöm és leírnom, amit meséltek. A nehéz inkább az volt, hogy mit hagyjak ki, hogy mi az, ami önismétlést jelentene. A második világháborúról és az ostromról a kezemben volt egy nagyapai napló. Pontos, képszerű leírásokkal. Most akkor használjam még fel azt is, amit elmesélt a nagyanyám, vagy a szomszéd néni? Hiszen nekik is voltak jó történeteik. Vagy ott van a szegedi családrész, az olasz ág, ha mindent beleírok, amiről tudok, ha az összes forrást felhasználom, már prousti terjedelemnél tartok. Szóval ami a történeti szálakat illeti, inkább csak a választás volt nehéz a sok forrásból. Mégis, ugyanazt kell mondanom, mint a két főszereplőről: noha nyolcvan százaléknyi legókockát a saját családom történetéből vettem el, húszat pedig innen-onnan, a kész műről nem jelenthető ki, hogy a saját családomról szóló dokumentumregény. Ez próza, aminek van valóságalapja. De csak én tudom, hogy mely jelenet min alapul.

 

nagyakt


Szerinted melyik a nehezebb és miért: fikciót írni vagy valós emlékeket, családtörténetet?

Szerintem ez azon múlik, hogy milyen céllal ül le az ember. Memoárt soha nem írtam, így nem tudom, nehéz-e. Attól tartok, egy memoárírónak meg kell küzdenie a saját emlékezetével és magával, hogy az elfogultságait, világnézetét, értékrendjét, sérelmeit kordában tartsa. Ami személyes, az nehéz. A próza, noha van személyes műfaja, mindig felelőtlenebb dolog a valóságkezelés, a valóságkonstruálás szempontjából. Egy elfogult művészi vízió is lehet értékes művészi értelemben. Egy sérelmeken vagy elmebajon alapuló művészi világ is lehet koherens és érvényes, ha most itt megemlítem Salvador Dalít, nyilván sokan fognak utálni. A művészetnek nem dolga a konszenzusos valóság felmutatása, annak egy lehetséges valóság felmutatása a dolga, még akkor is, ha úgynevezett „realista” művészetről van szó. Ha igaz, amit Buddha mond, márpedig szerintem igaz, semminek nincs önvalója, tehát olyan, hogy „valóság”, nem létezik. A művészek ezt remekül ki tudják használni. Aki viszont annak ül neki, hogy dokumentumot gyártson, úgynevezett tényeken alapuló memoárt írjon, azon valami módon mégiscsak számonkérhető ez a konszenzusosan létező, létfilozófiailag nem létező valóság.

 

„Az X ember sorsa átélhetetlen. A szomszédé átélhető” – mondod egy interjúban, melyben azt is elárulod, hogy történelemszakon végeztél. Volt olyan rejtett szándékod a regénytrilógiával, hogy a személyes történetek segítségével hozd közelebb az olvasókhoz a történelmet?

Amikor ír az ember, azt hiszem, nem gondol olyasmire, hogy közelebb hozza az emberekhez a történelmet. De nyilván nem tagadhatja meg magát, vagy azt a látásmódot, amit például történelem szakos hallgatóként kapott – vagy amit hiányolt. Nekem, aki családi történetek ezrei közt nőttem fel, történelem szakosként főleg a huszadik századot illetően nagyon hiányzott a személyesség. Emberi értelemben értelmetlennek gondolom az olyan mondatokat, hogy hány embert irtott ki valamely diktatúra. Főleg, ha ott él a szomszédomban az, akinek a családját kiirtották. Mi egy tankönyvi adat ahhoz képest, ha nála leülök a konyhában, és elmeséli, mi történt 1944-ben? Mi az a baromság, hogy úgy emlékezünk meg az áldozatokról, akármilyen áldozatokról, hogy valamilyen politikus kimegy egy pulpitusra és felolvas egy közhelyhalmazt, miközben mellettünk, körülöttünk élnek azok, akikről beszél? Van egy hivatalos, kanonizált történelem. Ez a szakma dolga, és ha történész lettem volna, nyilván ezzel dolgoznék. Ennek megvannak a szabályai, a kutatási szabályai, etc. De van emellett egy „köztörténelem”, amely a közbeszédben, a politikai aktusokban, a megemlékezésekben vagy akár a piaci veszekedésekben artikulálódik. És van egy személyes történelem, amely a családi emlékezetekből, sérelmekből, információkból áll össze, és nyilván sok ponton összeér a hivatalos és a jobb híján köztörténelemnek nevezhető történelemmel is. Azt látom tragédiának, hogy a „köztörténelemben” sem a hivatalos, szakmai szemszög, sem a személyes történelem nem tud megfelelően artikulálódni. Hogy emiatt nincs konszenzus. Hogy a közbeszédben adatokkal, sérelmekkel, félinformációkkal dobálózunk, miközben a történelem átélői és azok utódai mi vagyunk. A történelem, illetve inkább egy vetülete csak szakmai szinten válik egzakt dologgá. A mindennapokban a történelem nem absztrakt, logikai konstrukció, hanem maga az élet. A nagyanyáméknak az élete volt az, amit ma történelemnek nevezünk. Amikor áldozatokról van szó, ezt nem árt elfelejteni. Nem a „zsidókat vitték el” és nem „a kulákokat” semmizték ki. Hanem a nagyszüleink generációját. Konkrét névvel, konkrét sorssal.

 

Úgy éreztem olvasás közben, hogy a főszereplő ikerpár: Eszter és Dorka a felmenőik tragédiáját úgy hordozzák magukban, mintha velük történt volna. Törvényszerű szerinted, hogy az őseink bűneiért mi is bűnhődünk, szenvedünk? Sorsuk ránk is hatással van?

Ha nem nézünk szembe azzal, amit a család rak ránk teherként, vagyis mindazzal, amit a génemlékezet, a kulturális emlékezet, az identitás ránk rak, akkor csak annyit érünk el, hogy bár ott van bennünk, de nem tudatosan. Ha tudatosítjuk, akkor tudunk vele valamit kezdeni. Egyéni érzékenység kérdése, hogy mit. Én írtam egy regényt. Más megfőzi a nagyanyja receptjeit. A rossz az, amikor nem tudom, miért reagálok valahogy egy-egy dologra, pedig ha venném a fáradságot, és elolvasnám nagyanyám leveleit, talán tudnám, hogy miként adódott át a nevelés során, mint a búvópatak, egy-egy mánia vagy félelem.

 

FOTOKonyv--BORITO-WEBES


Készül már a harmadik kötet? Kinek a szemszögéből látunk majd rá a történetre?

Mivel közben több egyéni kiállításom volt, és most is készülök egyre, ráadásul megjelent a magyar fotó történetéről szóló könyvem – Magyar fotó 1840-1989, Látóhatár kiadó – is, mellyel nagyon sok utómunka volt, nem kezdtem még bele a harmadik kötetbe. Remélem, hogy sikerül az anyáink sorsát, a Kádár-kori női sorsot felmutatnom. Nem lesz szép.

 

Wéber Anikó

azur

2018.09.24
Az alig több mint kétéves alternatív pop-rock banda nagy ambíciókkal kezdett zenélni. Bár a tagok több formációban is játszanak, az AŽUR egyre fontosabb szerepet tölt be az életükben. Dalszerzésről, a zenélés kihívásairól és a Hangfoglaló Programról beszélgettünk Baka Rebekával (ének, szöveg) és Bakos Zitával (billentyű, vokál).

_D0A0871_Copy

2018.09.24

A Hősök terén sétálva több mint három éve csak a felét élvezhettük az 1896-os milleneumi kiállításra készült látványnak: a Szépművészeti Múzeum 2015-ben bezárta kapuit, hogy az átfogó rekonstrukció után a legszebb fényében tündökölhessen. A pillanat elérkezett, a múzeum október 30-tól vár a modern tereivel és egy Leonardo da Vinci-tárlattal.

flea-market-979247_960_720

2018.09.24

Szász Endre 33 darabos grafikagyűjteménye mellett kortárs kerámiák és vintage ékszerek nagy választékát is kínálja a BÁV őszi kamaraaukciója, amelyet szeptember 26-án tartanak Budapesten, a BÁV Apszistermében. Az anyagban szerepelnek Mednyánszky László akvarelljei, Czene Béla és Rozs János tájképei, antik órák, porcelánok és színes drágaköves nyakékek.

Hatalmas érdeklődés fogadta Magyarország standját és az ott kiállított minőségi termékeket a Slow Food mozgalom gasztronómiai örökség megőrzésének szentelt nemzetközi fesztiválján Torinóban, amelyet a szeptember 24-ei zárónapig a becslések szerint mintegy másfél millióan keresnek fel. A nemzetközi ízfesztiválon számtalan olasz és külföldi kiállító jelent meg, a legtöbben azonban az első alkalommal saját pavilont állító Magyarország asztalainál álltak sorba kostolóra, ahol Eger, a Mátra és Szekszárd régiója mutatkozott be.

Idén októberben mutatják be a Veres1Színházban Neil Simon Pletykafészek című bohózatát Molnár Kristóf rendezésében. A Veres1Színház már az ötödik évadát kezdi meg Veresegyházon a bohózat bemutatójával. Az évad során januárban mutatják be a Csoportterápia című musicalt, amelynek Bolba Tamás szerezte a zenéjét, a szövegkönyvet és a dalszövegeket pedig Szente Vajk és Galambos Attila írta.

Varga László Edgár erdélyi költő kapta a Csiki László-díjat a XI. Gyergyószárhegyi Írótáborban. A megyei önkormányzathoz tartozó Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ által szervezett írótáborban kétévenként adják át a Csiki László-díjat fiatal erdélyi magyar írónak vagy költőnek. Az idei díjazott a tavaly megjelent második, bejárónőm: isten című verseskönyvéért kapta az elismerést.

A Kassai Thália Színház szeptember 28-án a Nemzeti Színházban vendégszerepel Martin McDonagh Leenane szépe című előadásával. Martin McDonagh fekete humorral átszőtt darabja, amelynek középpontjában egy megkeseredett anya-lánya viszony áll, egy „ezeréves” helyzetet dolgoz fel: egy idős anya magára marad negyvenes „szingli” lányával. A darab arról szól, hogy mi történik akkor, amikor fölcsillan a remény, hogy a lány ebből a helyzetből ki tud szakadni egy szerelem, egy férfi által.

Székely János Caligula helytartója című drámájának bemutatójával ünnepelte a Nemzeti Színház szeptember 21-én a magyar dráma napját. A darabot Szász János rendezésében, Trill Zsolt és Horváth Lajos Ottó főszereplésével tűzték műsorra – hangzott el az M5 kulturális csatorna új magazinműsora, a Kult'30 szeptember 21-ei, első adásában. A Gyulai Várszínházzal közös produkcióként létrehozott előadást júniusban láthatta először Gyulán a közönség.

Rekord nyári látogatottságot könyvelhet el alkotóházaiban a MANK Nonprofit Kft. A Szigligeten, Zsennyén, Kecskeméten, Hódmezővásárhelyen, Mártélyon és Galyatetőn található hat alkotóházban inspiráló alkotásra nyílik lehetősége a művészeknek, de az épületek egyre több szakmai rendezvény helyszínéül is szolgálnak.

Galyatetoi_Alkotohaz

A múzeumi és könyvtáros szakma a Múzeumi és könyvtári fejlesztések mindenkinek című, EFOP-3.3.3-VEKOP-16-2016-00001 azonosítószámú kiemelt projekt keretében sokat tesz azért, hogy csökkenjen a korai – azaz a végzettség nélküli – iskolaelhagyók aránya, javuljon a hátrányos helyzetű csoportok munkaerő-piaci helyzete, erősödjön a fiatalok társadalmi integrációja, csökkenjen a szegénységben, társadalmi kirekesztettségben élők száma. A nemes célok elérése érdekében a két kulturális szakterület három éven át tartó programot indított 2017 februárjában.

Táncosok a medencében, a szabad tüdős merülés művészete, az eltűnés jelensége és filmvetítés. Többek között ezt kínálja a PLACCC 2018 fesztivál, melynek programjait az utcán és egyéb elhagyatott, használaton kívüli helyen lehet megtalálni.

Test, technológia, mozgás, köztéri táncelőadás, techno-harkályok, interaktív városi hangjáték, performatív ikerkiállítás. Csak néhány hívószó az idén tízéves PLACCC témáiból. A nemzetközi fesztivál – amely köztereken, rendhagyó helyszíneken létrejövő alkotásokat állít középpontba – 2018. szeptember 3-án, 18 órakor rajtol el a Shapers című köztéri táncelőadással, amelyet a budapesti Rákóczi térre adaptál a francia Ex Nihilo társulat.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma