NFZ_XII.10-16-ig_782x90-borowicz

2018.06.19

Őseink bűneiért mi is bűnhődünk? Sorsuk ránk is hatással van? Többek között erről kérdeztük Péntek Orsolya képzőművész-írót, aki regénytrilógiájában egy soknemzetiségű család történetét beszéli el egy ikerpár, Theodóra és Eszter sorsán keresztül. Második kötetében: a Dorka könyvében egy fiatal matematikus lány a főszereplő, de számtalan nő sorsát ismerhetjük meg az Osztrák–Magyar Monarchiától a jelenkorunkig.

Péntek Orsolya először festőként mutatkozott be a nagyközönségnek, első regényét, Az Andalúz lányait pedig 2014-ben vehették kezükbe az olvasók. A prózakísérlet második kötete 2017-ben jelent meg Dorka könyve címmel. Ahogy a könyv fülszövegében olvashatjuk: az írónő regénytrilógiájában egy soknemzetiségű család történetét beszéli el, a Kádár-kori Magyarországra született ikerpár, Theodóra és Eszter sorsán keresztül. Míg Az Andalúz lányai a festőművész Eszter hangján szólal meg, Dorka könyvében a matematikus Dork meséli el a budapesti gyerekkor, a kamaszfejjel átélt rendszerváltás és a széteső Jugoszlávia, valamint a kétezres évek közös történeteinek elhallgatott vagy épp eddig ismeretlen oldalát. Isztriai halász ükapa, fiesolei szépanya, bécsi és szekszárdi dédapák, budai és pécsi nagyszülők emlékein át elevenedik meg Firenze, a monarchikus századelő, az építkező Bécs, a gazdag kereskedőváros, Szeged, a háborús Pécs és Budapest.

 

16marc1-1jav


Miért döntöttél úgy, hogy egyetlen regény helyett trilógiában szeretnéd elmondani egy család történetét?

Mert úgy hiszem, hogy ahány szemszög, annyi történet van egyetlen regényben, és bármit mesélek, legyen az család- vagy a legegyszerűbb emberi történet, ha már két szereplő van benne, az legalább kétféle olvasatot, kétféle értelmezést és ezáltal kétféle történetet ad. Olyan családban nőttem fel, amelyben az egyes családrészek narratívái teljesen eltértek, ezért máshogy értelmezték nemcsak a család történetét, de némely pontokon például a történelmet is. Nem feltétlenül szembenállásokról volt szó, inkább olyasmiről, hogy hová esnek a hangsúlyok. Egy „monarchiás” családban az ember óhatatlanul megtanul különféle fejekkel gondolkozni: horvát fejjel, német fejjel, magyar fejjel, zsidó fejjel és így tovább. Bár így érdekellentét feszült a felmenők között, a Monarchia mint emlék-keret, kulturális kód, viszonyítási pont össze is tartotta a családot. A regényekben úgy, hogy a két főszereplő által igyekeztem megszólaltatni a legkülönfélébb felmenőket, reményeim szerint sikerült ezt a mozaikosságot is visszaadnom egy nagy klasszikus mese helyett, amelyben az író a mindentudó, és csak egy narratíva van. Az életben ugyanis mindig sok narratíva van. Ugyanakkor ez, bár műfajilag, könyvtárgyként három – illetve egyelőre még csak kettő – regényből álló „trilógia”, nem a klasszikus, egymást követő kötetek sora. A könyvek tetszőleges sorrendben olvashatók, az olvasó pedig maga rakhatja össze belőlük a saját mozaikját.

 

Az első kötetet, Az Andalúz lányait csaknem tíz évig írtad. Milyen élmény hatására döntöttél a téma mellett, és miért írtad ennyi éven át?

Inkább úgy mondanám, hogy tíz évem ment rá. A kétezres évek elején írtam egy novellafüzért, amely a mai napig nem jelent meg, de amelynek darabjai összeolvasva tulajdonképpen egy regényt adnak ki – már ott is a mozaikos írásmóddal kísérleteztem. Közben lassan elkezdett formálódni egy klasszikus regény, de nem tudtam mit kezdeni még a műfajjal, nem találtam az elejét, a végét, írtam a szöveget, de úgy tűnt, egy végeérhetetlen szövegmasszában ragadtam, melyet nem tudok formába önteni. Aztán 2006-ban a Csillagszálló felkérésére írtam egy novellát, és éreztem, hogy annak az első mondatai lesznek a regény első mondatai is. Mintha sikerült volna végre odafigyelni a saját belső hangomra, és kitalálni, hogy voltaképp mit is akarok megírni. Innentől már csak öt év szenvedés kellett ahhoz, hogy eljussak a voltaképpeni regényig, amit aztán másfél év alatt megírtam. Több szöveget dobtam el, mint ami végül megjelent. Örökre töröltem minden sorát ennek a kínlódásnak. Azt hiszem, egyszerűen meg kellett tanulnom közben regényt írni.

 

dorkakonyv


Először festőként mutatkoztál be a közönség előtt. Egy korábbi interjúdban pedig azt nyilatkoztad: „a festő képes segíteni az írót”. Hogyan?

Azt hiszem, vannak olyan emberek, akik elsősorban képekben dolgozzák fel a világot. A festők, a képzőművészek, de talán a filmrendezők is elsősorban „látják” az életet, és sokan közülük – legalábbis én biztosan – csak másodsorban képesek a fogalmi gondolkodásra, ami az írott kultúrának pedig alapvetése. Csak épp a szimbólumok nyelve, az archetipikus jelképek, a toposzok nyelve vizuális nyelv. Le lehet írni szavakban, fogalmakban például a Nap szimbolikáját, sorra véve az összes kultúrát, de egyrészt soha nem érünk a végére egy-egy ilyesfajta szimbolikus kód összes jelentésrétegének, másrészt amikor egy ilyen archetipikus képet, jelet felmutatok vagy dekódolok, azonnal megvan az összes jelentés. Nem kell megmagyarázni. Amikor képeket, jeleket használó vagy a történeteket részben képekben felmutató szöveget ír valaki, egy kicsit tulajdonképpen csal: szövegre fordítja le a mozgóképet vagy az archetipikus képet, és szerintem az olvasóban azt a tudást aktiválja, amely nem a szövegértéshez, hanem a képolvasáshoz kell. Csak épp az egy régebbi és ösztönösebb tudás. Vagyis festőként írok. Az más kérdés, hogy ahhoz kellett az a tíz év prózakísérletezés, hogy mindehhez érvényes prózanyelvet is találjak. Hiszen, ha csak képeket mutogatok, az jobb esetben is legfeljebb egy sikerültebb forgatókönyv, de nem próza. Ahhoz, hogy próza legyen, kell egy szerzői nyelv. Nekem ez volt a nagyobb munka.

 

A korábbi, veled készült interjúkból úgy látom, sok van belőled az egyik főszereplőből, Eszterből. Te is – mint a szereplő – szeretsz rajzolni, festeni, szoros szálak fűznek a nagyszüleidhez, és túlestél egy nagyon komoly betegségen tinédzser korodban. De a második regényed Dorka szemszögéből mesél a család sorsáról. Dorka miben hasonlít hozzád? Könnyen azonosultál vele?

Sem Eszterrel, sem Dorkával nem azonosultam. Eszter a regényben festőművész, és valóban én is az vagyok. A nagyszüleim szüleimként neveltek. Tinédzser koromban beteg voltam. De ezek csak afféle legókockák, amelyeket a saját életemből loptam el egy figurához. A karakterbe viszont kerültek olyan legókockákat is, amelyeket mások életéből vettem el. Például egy-egy barátnőm által elmesélteket is beleírtam Eszter történetébe. Ugyanígy Dorkába is itt-ott beépítettem a húgom jellegzetes mondatait, de még a nagymamám által mesélteket is, tudniillik én sohasem zongoráztam – a nagyanyám volt az, aki valóban zongoraművésznek készült, és valóban anyanyelvi szinten beszélt franciául. Talán nem sikerült rosszul a Dorka-figura, mert azóta is rendszeresen érdeklődnek egyesek, hogy mikor hagytam abba a zongorázást, és nagyon meglepődnek, amikor közlöm, hogy el sem kezdtem. Dorka matematikus – én pocsék voltam matematikából, alig mentem át az érettségin, az egész gimnázium rajtam röhögött. Sorolhatom a különbségeket és az azonosságokat, de azt hiszem, a regényírás egy pontján egy szereplő szó szerint megszületik, és onnantól teljesen öntörvényű, mint Queneau-nál Ikárosz. Az író ír, és néha maga is csodálkozik, hogy mi a fenét csinál már megint a főhős, hát ez nem normális. De nem lehet másfelé terelni. Addigra mintha hús-vér ember lenne, önálló akarattal, hülyeségekkel, mániákkal. Van belőlem Dorkában is, Eszterben is, utóbbiban talán több, de egyik sem én vagyok.

 

Ahogy a főszereplők – te is úgy nőttél fel, hogy a nagyszüleid nagyon sokat meséltek neked. Úgy fogalmaztál: tőlük kaptam a történelmet első kézből. Anyai nagypapád megírta az emlékiratait, ostromnaplóját néhol szóról szóra átvetted a regényben, ahogy az 1956-os naplóját is. Ezek szerint mondhatjuk, hogy a családod történetét dolgoztad fel a regényben? Mennyi a fikció a szövegben és mennyi a valós, reális szál?

A történeti szálak nyolcvan százalékát a család valós történeteiből vettem. Nagyon kényelmes voltam, hiszen az élet elég jó szerző, egyszerűen le kellett ülnöm és leírnom, amit meséltek. A nehéz inkább az volt, hogy mit hagyjak ki, hogy mi az, ami önismétlést jelentene. A második világháborúról és az ostromról a kezemben volt egy nagyapai napló. Pontos, képszerű leírásokkal. Most akkor használjam még fel azt is, amit elmesélt a nagyanyám, vagy a szomszéd néni? Hiszen nekik is voltak jó történeteik. Vagy ott van a szegedi családrész, az olasz ág, ha mindent beleírok, amiről tudok, ha az összes forrást felhasználom, már prousti terjedelemnél tartok. Szóval ami a történeti szálakat illeti, inkább csak a választás volt nehéz a sok forrásból. Mégis, ugyanazt kell mondanom, mint a két főszereplőről: noha nyolcvan százaléknyi legókockát a saját családom történetéből vettem el, húszat pedig innen-onnan, a kész műről nem jelenthető ki, hogy a saját családomról szóló dokumentumregény. Ez próza, aminek van valóságalapja. De csak én tudom, hogy mely jelenet min alapul.

 

nagyakt


Szerinted melyik a nehezebb és miért: fikciót írni vagy valós emlékeket, családtörténetet?

Szerintem ez azon múlik, hogy milyen céllal ül le az ember. Memoárt soha nem írtam, így nem tudom, nehéz-e. Attól tartok, egy memoárírónak meg kell küzdenie a saját emlékezetével és magával, hogy az elfogultságait, világnézetét, értékrendjét, sérelmeit kordában tartsa. Ami személyes, az nehéz. A próza, noha van személyes műfaja, mindig felelőtlenebb dolog a valóságkezelés, a valóságkonstruálás szempontjából. Egy elfogult művészi vízió is lehet értékes művészi értelemben. Egy sérelmeken vagy elmebajon alapuló művészi világ is lehet koherens és érvényes, ha most itt megemlítem Salvador Dalít, nyilván sokan fognak utálni. A művészetnek nem dolga a konszenzusos valóság felmutatása, annak egy lehetséges valóság felmutatása a dolga, még akkor is, ha úgynevezett „realista” művészetről van szó. Ha igaz, amit Buddha mond, márpedig szerintem igaz, semminek nincs önvalója, tehát olyan, hogy „valóság”, nem létezik. A művészek ezt remekül ki tudják használni. Aki viszont annak ül neki, hogy dokumentumot gyártson, úgynevezett tényeken alapuló memoárt írjon, azon valami módon mégiscsak számonkérhető ez a konszenzusosan létező, létfilozófiailag nem létező valóság.

 

„Az X ember sorsa átélhetetlen. A szomszédé átélhető” – mondod egy interjúban, melyben azt is elárulod, hogy történelemszakon végeztél. Volt olyan rejtett szándékod a regénytrilógiával, hogy a személyes történetek segítségével hozd közelebb az olvasókhoz a történelmet?

Amikor ír az ember, azt hiszem, nem gondol olyasmire, hogy közelebb hozza az emberekhez a történelmet. De nyilván nem tagadhatja meg magát, vagy azt a látásmódot, amit például történelem szakos hallgatóként kapott – vagy amit hiányolt. Nekem, aki családi történetek ezrei közt nőttem fel, történelem szakosként főleg a huszadik századot illetően nagyon hiányzott a személyesség. Emberi értelemben értelmetlennek gondolom az olyan mondatokat, hogy hány embert irtott ki valamely diktatúra. Főleg, ha ott él a szomszédomban az, akinek a családját kiirtották. Mi egy tankönyvi adat ahhoz képest, ha nála leülök a konyhában, és elmeséli, mi történt 1944-ben? Mi az a baromság, hogy úgy emlékezünk meg az áldozatokról, akármilyen áldozatokról, hogy valamilyen politikus kimegy egy pulpitusra és felolvas egy közhelyhalmazt, miközben mellettünk, körülöttünk élnek azok, akikről beszél? Van egy hivatalos, kanonizált történelem. Ez a szakma dolga, és ha történész lettem volna, nyilván ezzel dolgoznék. Ennek megvannak a szabályai, a kutatási szabályai, etc. De van emellett egy „köztörténelem”, amely a közbeszédben, a politikai aktusokban, a megemlékezésekben vagy akár a piaci veszekedésekben artikulálódik. És van egy személyes történelem, amely a családi emlékezetekből, sérelmekből, információkból áll össze, és nyilván sok ponton összeér a hivatalos és a jobb híján köztörténelemnek nevezhető történelemmel is. Azt látom tragédiának, hogy a „köztörténelemben” sem a hivatalos, szakmai szemszög, sem a személyes történelem nem tud megfelelően artikulálódni. Hogy emiatt nincs konszenzus. Hogy a közbeszédben adatokkal, sérelmekkel, félinformációkkal dobálózunk, miközben a történelem átélői és azok utódai mi vagyunk. A történelem, illetve inkább egy vetülete csak szakmai szinten válik egzakt dologgá. A mindennapokban a történelem nem absztrakt, logikai konstrukció, hanem maga az élet. A nagyanyáméknak az élete volt az, amit ma történelemnek nevezünk. Amikor áldozatokról van szó, ezt nem árt elfelejteni. Nem a „zsidókat vitték el” és nem „a kulákokat” semmizték ki. Hanem a nagyszüleink generációját. Konkrét névvel, konkrét sorssal.

 

Úgy éreztem olvasás közben, hogy a főszereplő ikerpár: Eszter és Dorka a felmenőik tragédiáját úgy hordozzák magukban, mintha velük történt volna. Törvényszerű szerinted, hogy az őseink bűneiért mi is bűnhődünk, szenvedünk? Sorsuk ránk is hatással van?

Ha nem nézünk szembe azzal, amit a család rak ránk teherként, vagyis mindazzal, amit a génemlékezet, a kulturális emlékezet, az identitás ránk rak, akkor csak annyit érünk el, hogy bár ott van bennünk, de nem tudatosan. Ha tudatosítjuk, akkor tudunk vele valamit kezdeni. Egyéni érzékenység kérdése, hogy mit. Én írtam egy regényt. Más megfőzi a nagyanyja receptjeit. A rossz az, amikor nem tudom, miért reagálok valahogy egy-egy dologra, pedig ha venném a fáradságot, és elolvasnám nagyanyám leveleit, talán tudnám, hogy miként adódott át a nevelés során, mint a búvópatak, egy-egy mánia vagy félelem.

 

FOTOKonyv--BORITO-WEBES


Készül már a harmadik kötet? Kinek a szemszögéből látunk majd rá a történetre?

Mivel közben több egyéni kiállításom volt, és most is készülök egyre, ráadásul megjelent a magyar fotó történetéről szóló könyvem – Magyar fotó 1840-1989, Látóhatár kiadó – is, mellyel nagyon sok utómunka volt, nem kezdtem még bele a harmadik kötetbe. Remélem, hogy sikerül az anyáink sorsát, a Kádár-kori női sorsot felmutatnom. Nem lesz szép.

 

Wéber Anikó

Parbeszed_a_szerelemrol_R

2018.12.19

Megrendítő, felemelő, egyben erőt is ad az előadás – mondta Ráckevei Anna Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, akit a Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámában láthat a veszprémi Petőfi Színház közönsége. Visky András önéletrajzi ihletésú darabját Szabó K. István rendezte.

Korniss1

2018.12.19

110 éve született a modern magyar művészet egyik legjelentősebb, legmeghatározóbb alakja, Korniss Dezső. A festőművész munkásságát mintegy kétszáz alkotáson keresztül, különleges nézőpontból bemutató kiállítás ma nyílik a Magyar Nemzeti Galériában Csak tiszta forrásból. Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső (1908-1984) művészetében címmel.

torocko_600x445
2018.12.18

Egy isten, két napfelkelte, három emberöltő címmel jelent meg a torockói viseletet bemutató könyv, mely értékes leírásokkal és gazdag fotóanyaggal követi végig a torockói viselet kialakulását és évszázados formálódását, külön ismertetve annak minden egyes viseletdarabját.

A 160 ezer darabos saját gyűjteménnyel rendelkező és évente 30-35 kiállítást rendező hágai Gemeentemuseum jelenlegi elnevezése (közösségi múzeum) nem tükrözi, hogy a gyűjteményt egykoron művészek alapították, ezért a 2019 őszére tervezett nagy Monet-kiállítás alkalmából felveszi a külföldiek által is könnyen megjegyezhető Hágai Művészeti Múzeum (angolul: Art Museum of The Hague) elnevezést. A múzeum kollekciója főleg a 20. század első feléből származik, itt található a világ legnagyobb gyűjteménye Piet Mondrian (1872-1944) holland festőtől, benne utolsó, befejezetlen képével, a Victory Boogie Woogie-val. A múzeumot Hendrik Petrus Berlage holland építész tervezte, az art deco épület a stílus egyik ikonikus példánya.

2018. december 19-én, szerdán este 19 órától betegség miatt a Pesti Színházban A testőr helyett A kellékes című előadás kerül színre. A jegyek érvényesek, vagy az előadás kezdetéig visszaválthatóak.

Az évforduló első tárlatán a milánói Ambrosiana Könyvtárban bemutatják a reneszánsz géniusz műszaki és tudományos felfedezéseit tartalmazó Atlanti Kódex leghíresebb oldalait is. Az intézmény 1637 óta őrzi a 12 kötetes gyűjteményt. Most három szakaszra bontva mutatja be a kódexben lévő 46 leghíresebb és legfontosabb rajzot, amelyek Firenzében töltött fiatalkorától a franciaországi utolsó évekig kísérik végig a Mona Lisa alkotójának életét és pályafutását. Az 1119 oldalas kódex egy enciklopédia a reneszánsz kor műszaki ismereteiről, bemutatva a mester saját találmányait. A 2019. szeptember 15-ig tartó kiállítássorozat első része a mester kifejezetten Milánóhoz kötődő rajzait, a második az építőmérnöki tanulmányait, a harmadik a Franciaországban töltött éveit mutatja be.

Egy új amerikai tanulmány szerint a női főhőssel forgatott filmek sikeresebbek, mint a férfi főhőssel készültek. A kutatók a 2014 januárja és 2017 decembere között a mozikban világszerte forgalmazott 350 legnagyobb bevételű filmet elemezték. Kiderült, hogy a kis, közepes és nagy költségvetésű filmek mezőnyében is nagyobb volt a globális bevétele a filmeknek, ha nő volt a főhősük.

A várhatóan jövő év elején induló űrszondába időkapszulába egy CD-nagyságú korongot tettek, tele Izraelről gyűjtött információval. A gyermekrajzok mellett Izrael nemzeti történelmi és kulturális szimbólumait, az 1948-as Függetlenségi Nyilatkozat szövegét, dalokat és imákat, valamint világtörténelmi tényeket küldenek a Holdra. Ezek az űrjármű küldetésének végeztével nem térnek vissza a Földre. Az izraeli légiipar SpaceIL nevű nonprofit vállalatának gyártmánya az első izraeli űreszköz. Utoljára Kína hajtott végre hasonló küldetést 2013-ban, a februárival Izrael lesz a negyedik ország az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Kína után, amely eljut a Holdra.

A Hollerung Gábor Liszt Ferenc-díjas karmester, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar ügyvezető zeneigazgatója elondása szerint a műsor megszólít minden korosztályt és társadalmi réteget, értékes, de ugyanakkor elég populáris ahhoz, hogy mindenkinek kedve legyen megnézni részben a látvány, részben a sokszínűség okán. Az december 28-án Igazából karácsony címmel tartandó műsor során ötvözik a zenét a tánccal és a képpel, ünnepi kikapcsolódást nyújtva az egész családnak.

_BDZ_igazabol_karacsony_

Rendhagyó lemezbemutató koncert lesz a Zeneakadémián 2018. december 21-én. Tímár Sára Junior Prima-díjas énekesnő Református hálaének népzenével című lemezbemutató koncertje kiemelkedik a karácsonyi koncertkavalkádból, mivel a református gyülekezeti énekeket egyedülálló módon, népi hangszerek kíséretével szólaltatják meg.

Emlékül címmel mutatja be Herczku Ágnes Hozomány – Erdélyi népzene régen és most / Visa című lemezét december 19-én és 20-án a Hagyományok Házában. Az esten közreműködő zenészek és táncosok a folklórt nem ismerő nézőnek is felejthetetlen élményt nyújtanak.

A Kodály-módszert általában olyan fogalmakkal társítjuk, mint világhírű, egyedülálló, védett szellemi örökség, és büszkék vagyunk arra, hogy Magyarország a bölcsője. De tudatában vagyunk-e valójában annak, hogy mekkora kincs birtokában vagyunk? Látjuk-e, miként tekint a világ erre az örökségre?

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma