Lorca színművében hét nő, öt generáció (és szolgálónőjük) éli nyomorúságos életét a magukra zárt, férfinélküli házban, ebben a robbanásra kész puskaporos hordóban, már sóhajnyi levegőt sem rejtő dunsztosüvegben, családi kínzókamrában. A vallási téboly nyomorította közösség megrázó erejű ábrázolata (ahogy Lorca megjegyzi: „hűséges dokumentuma”) nem először szolgált már táncelőadás alapjául. Mats Ek 1978-ban készítette el a maga, hírneves verzióját (Bernardas Hus) a svéd Cullberg Balettnek, Bernarda szerepét egy délceg férfire, a klasszis-táncos Luc Bouyra osztva. Ott nyomasztó, emberlábú bútormonstrumok közt zajló groteszk, tragikomikus játékot látunk. Gold Bea változata inkább szürreális álom, mindenfajta (testi) férfi-jelenlét nélkül.

Semleges térben, Tabbouch Linda nemesen visszafogott, egyszerű, fekete jelmezeiben játszik a Kések háza öt táncosa, a komoly kihívást magabiztosan, érzékenyen teljesítő Dombi Kati, Hadi Júlia, Kovács Kata, Ladjánszki Márta, s – a táncszínpadon, hosszú idő után örömteli módon viszontlátható – Mészöly Andrea. A játék kiváló közreműködője a felvételről – de az élő megszólalás erejével – remeklő Kövesdi László, ki a lorcai eredetiből vett részleteket vegyít további szövegszemelvényekkel.

Lassan „tölti fel” karaktereit Gold Bea: a kifejezetten pasztellszínűen induló játék során fokozatosan sűrűsödik be a színi levegő, lassan élesedik be a kép, a konfliktusok, s az ábrázolat mindvégig megmarad rejtelmesnek, sajátosnak. Míg a (férfihangra írt, tehát nem Bernarda nevében megszólaló) narrátori szöveg furcsa, gutaütött dadogással is öt, csúnya lányról beszél (az eredeti szellemében) a felvezetésben, mi magunk is öt szereplő játékát figyelhetjük. Az anya, a zsarnok azonban ott oson, surran köröttük, bennük. Figurája a sokrétű személyt megkapóan mutató Ladjánszki Márta alakjában ölt testet, aki hol a négyekhez soroltatik, hol kilép közülük, s lesz sorsában is az egy. A másmilyen, az uraló, a magát a riadtakkal körülrajongtató.

A nyitány félhomályában mind nagyobb gömböket görgetnek a még arctalan alakok: a hógolyó-effektust idézőn mind kövérebb golyóbis végül a középre ér, s szabadon lógatva, vagy pányvával kikötve ott lebeg a játék fölött aztán, mint a lengőteke fagolyója, vagy, mint az épületek bontásához használt, szimbolikus, barbár készség, a hatalmas, sima vastömb.

Egy gurulós faszék, profán trónus, kartonból kivágott, ingujjas-kézelős, bábozható férfi-kézfejek, s hegyük-vesztett, mintha a földbe állított kések csokra a játékosok által használt kelléktár. Gold Bea sikerrel komponálta meg a szorongást, félelmet, az átmenetiséget: „Damoklész-gömbje” alatt riadt, egymáshoz bilincselt lelkek bűvös játékát figyelhetjük, a szükségesnél egy csöppet bővebb lére eresztve. A koreográfusra oly jellemző, megejtő szürreális líra (s olykor: komédia) izgalmas csomópontokban üti fel a fejét, de ezúttal sokkal több a hangsúly a táncon, a mozdulaton, s (a dicséretes módon, gondosan kitalált) arcjátékon, tekinteten. Bánki Gabi tetszetős és rejtelmes fényeiben izgalmasan hajtogatott, de mintha a kelleténél több, hangsúlyos ponton lezárt cselekménysort látunk. A kitörésvágyat, az egyetlennek lenni akarást röpke, dinamikus szilánkok mutatják. A háttérben, pislákoló fényben átvonul egy második gömb: a komikusan motyogó Föld-apa (feltehetően a holt családfő: Antonio María Benavides szimbóluma, akinek arcmása Mats Eknél például komikusan drabális emlékműként pöffeszkedik). Gold Bea tekebábú-lányai keserves, de nem teljes reménytelenség képét mutató világ hősei: annál maibb alakok ők. De Lorcát nem véletlenül tartjuk halhatatlannak, munkásságát koptathatatlannak: a borzalom házának összezárt lakói a mai világban is értelmezhető-elképzelhető horror tettesei és áldozatai.