Itália idéződik föl már a kezdőképben – de nem a képeslapok napsütötte tájai, hanem az, ami mögötte van. Két pizzéria konyhája, üstökkel, lábosokkal, dagasztóval, tésztával, liszttel – és a dolgozóival. Két család közt folyik a harc, és a látvány is erről szól. A szimmetrikusan elhelyezett térelemek csak néhány részletben térnek el egymástól, sokkal hangsúlyosabb a hasonlóság – annyira, hogy a néző gondolatban kapunak kötheti össze őket. És ezt a metaforát ezen a vidéken, a mi vidékünkön könnyű érteni. A metafora amúgy is meghatározó eszköze az előadásnak. A liszt, mint a halál pora, a dagadó, képlékeny tészta az indulatok, szélsőséges érzelmek fizikálisan érzékelhető anyaga, a konyhaeszközök sokszorosan átalakuló jelentéssel vesznek részt a játékban. A színek is, a rozsdálló barnák-szürkék-ezüstök a fehér liszttel-tésztával egy patinás világot is megidéznek, de a mai gépiest is. Mindezt a jelmezek foszlottsága, egyszínűsége is erősíti (Jurate Paulekaite díszlete, Jolanta Rimkute jelmeze). Úgy tűnhet, mintha valami képzőművészeti eseményről írnék, ha a világítást, Eugenijus Sabaliauskas munkáját is megemlítem, de megkerülhetetlen, hiszen különleges értelmezést nyernek általa a képek. Persze, Oskaras Korsunovas előadásaiban sem csak a látvány fontos. Hatásosságának a színészek együttese is része. Fontos szó, hogy „együttes”. Nemcsak társulat értelemben, hanem a folyamatos színpadi együttlétet is jelenti. Képek születnek abból, ahogy közlekednek a szereplők, a verekedés vagy a szerelmesek egymásra találása szavak nélkül is értelmezhető. Már-már fölöslegesnek érződik a kivetítőn megjelenő magyar szöveg. A jól ismert történet fordulópontjai mindig váratlanul új képpel kezdődnek. A színpadi képek, a szereplők térbeli helyzetei úgy változnak, kavarognak, eltűnnek és fölbukkannak újra, mint ahogy a kelő tészta teszi.

Véres történet Shakespeare Rómeó és Júliája, de szövetében (tésztájában) erőteljesen van jelen a humor is. Korsunovasnál is meghatározó ez a keveredés. Meghökkentő ötleteivel, a nyílt színen létrejövő átváltozásaival végig nevetteti nézőit – miközben megállíthatatlanul szaporodnak a halottak. Talán épp erről is szól ez az előadás: nem mindig venni észre, mi történik a világban. Nevetünk, mikor sírni kéne, harcolunk, mikor figyelni kéne a másikra. Ennek a humornak és tragikumnak ilyetén való keveréséhez a színészek is hozzájárulnak. Többségük kitűnő komikusi vénával bír, mint a Mercutiot alakító Dainius Kazlauskas, vagy a dada szerepében Egle Mikulionyte. A hagyományok szerint szokatlan szőke Rómeóként érdekes Gytis Ivanauskas is.    

Tehát, elmondanak sok mindent a képek, de sokat tesznek mindehhez hozzá a nagyszerű színészek is. Ám miközben mindezt nézzük, a zene, a zörejek, a hangok még jobban fölerősítik a metaforikus játékot vagy a játékos metaforát, kinek hogy tetszik. Antanas Jesenka hol klasszikus melódiákat alakít át majdhogynem csikorgássá, hol a technozenét facsarja tovább, hol a színpadon lévő konyhaeszközökből alakíttat hangszereket, hogy aztán az előadás végén is még sokáig lüktessenek bennük tovább a hangok és a képek „együttesen”.