Pintér Tibor, mint Drakula MTI Fotók: Koszticsák Szilárd

Fölösleges az összehasonlítás Stoker műve és bármelyik, a regénnyel megegyező című musical között, hiszen a szerzők minden esetben kiteszik a "nyomán" szót. Drakulát más Draculákkal és bálozó vámpírokkal maximum egy törcsvári Világ Drakulái, egyesüljetek! fesztivál keretében mérhetnénk össze. Hogy megkönnyítsük dolgunkat, tekintsük a Margitszigeten bemutatott magyar musicalt önálló entitásnak.

Mindenek előtt le kell szögeznünk: Venyige Sándor rendezése törekvéseiben szimpatikus vállalkozás és nagyszabású produkció. Bejátsszák a Margitszigeti Szabadtéri Színpad teljes terét, jó sokan vannak a színpadon, nem is mozognak rosszul, bár a fiúk zsakettviselését még kellene gyakorolni. Szerepel az előadásban három ló és egy kutya, igaz, látványelemként teljesen szükségtelenek. Az előadás élvezeti értékéből azonban az érthetetlen playback kórusok, valamint a dalokat helyenként elnyomó zene sokat levonnak.

Gallusz Nikolett vérben-vörösben

A történet két fő szálon, három helyszínen hömpölyög. A londoni jelenetek a színpad (rendezői) bal oldalán koncentrálódnak egy olyan díszletben, amelyhez hasonlót utoljára a Pécsi Ildikó és Antal Imre főszereplésével készült Rómeó és Júlia-paródiában láthattunk. A (rendezői) jobbon a havasalföldi falu házai a Süsü, a sárkány világát idézik. Középen óvodás dark-rajongók számára készült mesekönyvi kivágáson a Tepes-rezidencia, amelynek sötét titkaihoz kiválóan illik a természet adta díszlet. De hiába a susogó margitszigeti fák, ha borzongásra a színpadkép nem ad okot.

A nyitány megelőlegezne egy komor és félelmetes hangulatot, ám ami utána következik, inkább ironikusnak hangzik. Nem, szerencsére nem a Drakula táncol és így kiabál:/A vámpír még nem kannibál - féle vicceskedés a nyolcvanas évekből, bár a sombreróban táncikáló Pablo és Picasso nevű cowboyok nagyon efelé mutatnának, inkább olyan, mintha Meatloaf lépett volna fel valamelyik magyar táncdalfesztiválon. Nincs ezzel semmi baj (illetve annyi talán mégis, hogy Mészáros László társ-zeneszerzője, Szemenyei János az Álarcosbálban, a Démonológiában és a Vackorban ennél jóval inventívebb dallamvilágot alkotott), ha a játszó személyek nem hatalmas bele- és átéléssel játszanának. A fekete lovon érkező címszereplő, Pintér Tibor nagyon elfojt és nagyon szenved. Megvannak neki a hangok, ám azzal, hogy ráintonál vagy elcsuklat, igencsak modorossá teszi a dalokat. Van neki egy alteregója, aki az egyik nézőtéri lámpákkal felszerelt tornyon jelenik meg váratlanul és jó rendezői ritmusérzékkel, ám szegény fiatalember úgy gesztikulál és annyira túlartikulálja a playbacket, hogy inkább nézhető exhibicionista denevérnek, mint Drakula grófnak.

Edvin Marton hegedűvel rajzolja körbe a hullákat

A két lány két különböző karakter. Finom és visszafogott a jelmezeket is jegyző - meg kell hagyni, igen dekoratívak a ruhák és van bennük anyag - Vörös Edit Minája, szeleburdian csacsogós a férfiakkal játszó Gallusz Nikolett Lucy szerepében. Az ő távolságtartását és humorát követhette volna előadó és rendező a vámpír ellen fokhagymával, faágakból összekötözött keresztekkel vonuló Van Helsing-Jonathan Harker-Quincey-Arthur kvartett esetében is, így azonban marad a többnyire kedélyesen amatőr színészi játék és többnyire eltalált hangok. Ha egy hegedűsnek csak az önmagától megrészegülten hajladozó, hajdobáló, gyakran féltérdre ereszkedő sziluettjét látnánk, valószínűleg már ennyi elég lenne, hogy látatlanban Edvin Martonra tippeljünk. Az Ördög hegedűse szerepében túl sokszor, ezáltal dramaturgiailag hangsúlytalanná válva lép színpadra. Ha nem lenne ott, akkor sem veszítenénk semmit.
Talán csak a tapsrendből nekünk dobált csókokat.