Többen úgy vélik, hogy a fotográfia aranykora a XIX. század közepére tehető.  Ekkor még a fényképészet kézművesség volt, a fotográfus nem csak exponált, hanem maga készítette el és érzékenyítette a hordozó médiumot, keverte a vegyszereket, a kész képet maga lakkozta, keretezte, s készen tette le az asztalra. Ebben az időben jelent meg és szorította ki a dagerrotípiát és a talbotípiát a nedves kollódiumos eljárás, mely mintegy két évtizedre szinte egyeduralkodóvá vált a korabeli fotográfiában. Amerikai gyorsfényképként is hívták, mert állítólag az amerikai Vadnyugat legelterjedtebb fegyvere volt Colt revolvere után, a dagerrotípához képest pedig rendkívül gyorsan elkészült. A ma embere más szemmel nézi a fényképeket: ezen a téren is túlzott az elvárása, a tökéletesség felett álló képet kíván. Ha történelmi technikákkal készült fotográfiákat nézük, jusson eszünkbe, hogy több mint százhatvan éves módszerrel van dolgunk.

A nedves kollódiumos eljárást Gustave Le Gray kísérletei alapján Frederick Scott Archer publikálta 1851-ben. Az üveg- vagy fémlapot zsírtalanítjuk, utána kollódiummal vonjuk be - ami alkohol, éter és lőgyapot keveréke - , melybe elõbb még halogénsókat keverünk. A lemezt egy speciális mozdulatsorral felöntjük, majd kollodizált lemezt rövid száradás után ezüstnitrát fürdőben érzékenyítjük. Hívás, fixálás és mosás után a megszárított lemezt rétegoldalán lakkozzuk.  Az üvegre készített direktpozitív képet ambrotípiának, míg a fémlemezre készültet ferrotípiának hívjuk.

1966-ban születtem Füleken, Nógrád és Gömör határán, a mai Szlovákiában. Jelenleg családommal Losoncon élek. Tizenéves koromtól foglalkozom fotográfiával. Érdekes találmány ez a fotográfia, az ember általa konzerválhatja az idő egy vékonyka szeletét. Gyermekként kedves pillanataimban szívesen megállítottam volna az időt. Olyan szerkezetet szerettem volna bírni, amivel ez lehetséges, s azóta is sokat gondolkodom időn és időtlenségen.  Hiszen mi az idő? A tudat aspektusa, aminek segítségével rendszerbe szedjük emlékeinket? Elnézem ezeket az ábrázatokat, a ránc-barázdákat, sors szántotta arcokat. A szemeket, melyek úgy néznek, mint abban a pillanatban, mint amikor a filmre rajzolta őket a fény. A statikus fényképek megelevenednek, a portrékhoz tartozó emberek szólnak hozzám. Eszembe jutnak a percek és órák, melyeket velük töltöttem. Valóságos hőseim ők, a maguk nagyszerűségükben, de egyszerűségükben és esendőségükben is. Emberek, akiket példaképként tisztelek, akiktől sokkal többet tanultam, mint bármelyik iskolapadban tanulhattam életem folyamán. Ha időm van, s rendezgetem a régi fényképeket, néha meg-meg állok és elmerengek néhány rég elmúlt pillanat, a régi idő felett.

Két világ van. Az egyik Te vagy, a másik a többi. Egyik a másik tükörképe, bár ez mindig egy „folyékony, torz tükör”. Talán ezért kellenek képek és fényképek. Hogy valamit, a kettő közé ékeljünk, hogy valamivel fokozzuk tükreink viszkozitását. Hogy fékezzük az idő múlását, kimerevítünk egyre több, tűnő pillanatot. Elnézegetjük, s ha képesek vagyunk kíváncsi nézelődéseink közben látni is, ráébredünk, hogy a világban, legalábbis abban a kimerevített, másikban, ott lapul a végtelen biztosság, a megkérdőjelezhetetlen nyugalom. – írta fotográfiáim elé Agócs Gergely barátom, akivel szinte még kamaszfejjel indultunk el Nógrád és Gömör gyakran úttalan útjain, s akinek köszönhetem, hogy részese lehettem ennek a fantasztikus szellemi kalandnak.

A tárlatot megnyitja: Agócs Gergely

A kiállítás a Fonó nyitva tartási idejében díjtalanul megtekinthető december 15-ig.

Gyetvai Zoltán honlapja: http://www.hkt.sk/gye/