NFZ_XII.10-16-ig_782x90-borowicz

2016.02.27
Takács Erzsébet
Puklus Pétert a művész szcénában senkinek nem kell bemutatni. Németországban három kiállítása látható jelenleg, hivatalos a legjobbak közé a Paris Photora, az egyik, Berlinben kiállított anyagából készülő fotókönyvét pedig New Yorkban mutatják be. A Kultúra.hu-nak adott interjújában elmondta: közel áll hozzá a felfogás, hogy anélkül lehetnénk hősök, hogy lemondanánk saját magunkról.
DSC_3926-2_Copy

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre (MOME) 2000-ben vettek fel, de szinte rögtön nagy dilemmával találtad szemben magad.

Az első két évben szinte csak festettem. Mivel azonban fotó szakra vettek fel, egy ideig ugyan tolerálták, hogy a fotókipakolásra, amikor az értékelésekre szánt műveinket kellett megmutatnunk, festményeket és rajzokat vittem, de két év után jelezték, hogy ez kevés lesz. Nagy dilemmát jelentett, amikor szóltak: vagy változtatok, vagy meg kell, hogy buktassanak. Választanom kellett tehát egy médiumot, végül hosszas hezitálás után eldöntöttem, hogy maradok a fotónál, holott nagyon szerettem festeni.

 

Miért döntöttél az eredeti elképzelésed mellett?

Ez volt az a közeg, amelyben jól éreztem magam, az akkori fotós tanáraim mind olyan személyiségek voltak, akikkel szerettem volna folytatni a munkát. Az egyik vezető tanárom az a Kopek Gábor volt, aki később a MOME rektora lett, most pedig a berlini Collegium Hungaricum igazgatója. A mostani berlini kiállításaimnak személyesen és mint igazgató is támogatója, nagyon sokat köszönhetek tehát neki, hosszú távú együttműködés kezdődött azokkal az egyetemi évekkel. Leginkább az ő személye tartott a fotó szakon. Annyiban azonban segítette későbbi munkámat az akkori dilemma, hogy évekkel ezelőtt elengedtem a fotózás technikai kötöttségét. Ma már úgy tekintek magamra, mint egy képzőművészre, akinek a legfontosabb munkaterülete, médiuma a fotográfia, és annak ellenére nem tartom magam fotográfusnak, hogy képzett fotós vagyok.

 

Az egyetemi évek óta tehát elég nagy változáson esett át a művészeted. Milyen anyagokkal dolgozol?

Az aprócska rajzoktól az animációkig, a filmektől a szobrászat-installációig sok mindent felölel a művészetem. Festeni ugyan már nem szoktam, de a festészet is visszaköszön, csak másként: a festészeti tudás mint hagyomány, a kompozíciós elvek, a színek kezelése mind fontos része a munkámnak. Főleg a Másfél méter című első anyagomban található meg nagyon sok festészeti, művészettörténeti utalás. És hiába nem vagyok fotográfus, valamilyen módon minden munkám visszaköt a fotóhoz, bármilyen szobrot, installációt készítek, az alapjai között találni fotográfiai hivatkozást.

 

Számos hazai és nemzetközi kiállításon vagy túl. Mit jelent számodra egy-egy kiállításmegnyitó, az, hogy egy neves kiállítótérben láthatod viszont a munkáidat?

A kiállítás pillanatában nagyon fontos szituációja ez az életemnek, a munkásságomnak, de évekkel később már nincs akkora jelentősége. Egy-egy tárlat bekerül a rendszerbe, mint a létra következő foka, amely ahhoz kellett, hogy előrébb tudjak lépni. A szakmai előmenetel szempontjából azonban kiemelhető két kiállításom, és mindegyik Amszterdamhoz köthető. A Fotografiemuseum Amsterdamban (FOAM) 2013-ban rendezhettem önálló kiállítást, amelyre azóta is nagyon sokan hivatkoznak, és keresnek meg az ottani munkám alapján. A másik, hogy a szintén amszterdami Unseen fotófesztiválra és vásárra kaptam meghívást, ahova a kevésbé ismert művészeket és az őket képviselő galériákat hívják meg. Munkáimat az akkor még Hamburgban, ma már Berlinben székelő Robert Morat Galéria mutatta be. Ez jelentette számomra az első éles kereskedelmi szituációt, ahol a teljes anyagot kétszer is eladtuk, akkora volt ugyanis az érdeklődés, hogy a sorozatot még egyszer legyártottuk. Ez a fesztivál és vásár minden évben új arculattal jelentkezik, amelynek elkészítésére minden alkalommal más-más fiatal művészt kérnek fel. A tavalyi vásárnak én voltam a kiemelt művésze, aki elkészítette ezt a kampányanyagot, amely a nemzetközi hirdetésekben, a város több pontján, az újságokban is visszaköszönt.

 

DSC_3878-2_Copy


A düsseldorfi Conrads Galériában január 15-én New Works címmel, Berlinben február 6-án Unsafe to dance néven nyílt kiállításod, előtte pedig szintén Berlinben, Robert Morat galériájában a már említett Másfél méter című anyagodat mutattad be. Mit tud nyújtani egy ilyen hármas egység?

Ez a három kiállítás teljes retrospektív és jövőt bemutató helyzetet biztosít, ennek a véletlennek köszönhetően egy országon belül tudom megmutatni a múltat, a jelent és a jövőt.

Nagy szerepe volt egyébként a mostani sikerben annak, hogy a FOAM azonos nevű magazinjának évente kiadott, Talent nevet viselő őszi számában is megjelentek a munkáim. Ebben minden évben a világ tíz-tizenöt, számukra legérdekesebb 35 év alatti fotográfusát mutatják be, ebbe kerültem én bele első magyarként. A megtiszteltetésre pályázni lehet, és ugyan nem jár juttatásokkal, de a világ több pontján, több ezer példányszámban megjelenő újságban 10-20 oldalnyi fotót mutathattam meg. Ráadásul a FOAM keretében a felkért művészek beszélgetéseken vesznek részt, vagy éppen előadást tartanak, az én prezentációmat pedig látta az az Ann-Christin Bertrand, aki a berlini C/O Berlin új tehetségek felkutatásáért felelős kurátora. Ez a két intézmény, a C/O Berlin és a FOAM Európa legnevesebb fotókiállító helye a közintézmények sorában. Az előadásom után köszönt rám a kurátor és hívott meg kávézni, aminek a végén aztán elhívott Berlinbe egy fél évvel később tartandó workshopra, amely nagyon jól sikerült, a kapcsolatot pedig azóta is ápoljuk, fél évvel ezelőtt pedig jelezte, hogy szeretné bemutatni az éppen készülő anyagomat Berlinben. Ez azért is nagyszerű, mert motoszkált bennem, hogy milyen jó lenne egyszer a C/O Berlinben kiállítani.


Mit láthatnak a C/O Berlinbe látogatók?

A C/O Berlinben a közelmúltban született és a legfrissebb, még be nem fejezett munkáim láthatók. Kisebb részét teszi ki a Handbook to the Stars című anyag, amely bemutatja, hogyan működik az emberi agy, és hogy fotókon keresztül bemutatható-e ennek megkapó jellege. Az elképzelésem ugyanis az, hogy az emberi agy ugráló struktúrában működik. Ha rád nézek, akkor emlékeztetsz valakire, akiről eszembe jut egy tárgy, amelyről pedig egy szín. Ennek megfelelően a fotóanyag is ugrál, nem egy témát ölel fel, nem csak tájképek vagy csak portrék láthatók benne, hiszen több stílus és műfaj keveredik, mégis minden egymás mellett lévő kép között fellelhető kapcsolat, még akkor is, ha ránézésre nem egy műfajúak. Ezt az anyagot a Visegrádi Alap támogatásából Szlovákiában töltött idő alatt készítettem 2011-ben. Ezt követően adtam ki egyébként az első könyvemet, amely azóta is nagy sikernek örvend, és azóta is turnézik a világban. A kiállítás másik, nagyobb részével jelenleg is foglalkozom: az Egy harcos epikus szerelmi története című anyag kiindulópontja egy fiktív, kelet-közép-európai család 20. századi története. Valójában a környezetem különböző családjaiból jövő történeteket ötvözöm az én családi történeteimmel. Például egy zsidó család, ahol a nagymama Auschwitzból tért haza, vagy egy Erdélyből betelepült família története. Ebből én önkényesen emelek ki eseményeket, és kreálok újakat, szóval több, valós család nagyon különböző történetének egyvelegét idézi meg a munkám, a több, teljesen különböző nézőpontot gyúrom össze egy nagy közössé, amely ötvözés egyébként a kelet-közép-európai olvasztótégelynek is a sajátja. A végeredménynek ugyan konkrétan már nincs köze sem a 20. századhoz, sem Kelet-Közép-Európához, de annak elemei mégis fellelhetők. A cím pedig arra a közös tudatra épít, amely szerint történelmünk hősei olyan emberek voltak, akiknek hőssé válása szükségszerűen együtt járt a halálukkal. Dugovics Titusz, Dózsa György vagy Szenes Hanna, és még lehetne sorolni. Olyan emberek történetei, akik hőssé válásába szükségszerűen bele volt kódolva a bukás is. Az én történetem azonban arról szól, hogy akkor is hőssé tudsz válni, ha nem adod fel önmagadat, a családodat vagy a jövődet.

 

DSC_3956-2_Copy


Van ebben valamiféle elvágyódás olyan országok, népek felé, ahol a hőssé válás során nem akarnak elbukni az emberek?

Igen, hiszen sokkal közelebb áll hozzám az a nyugatról jövő szemlélet, mely szerint a bukásokból tanulni kell, és legközelebb ezek a tapasztalatok segítenek át minket a nehezebb döntéseken. Egyúttal ez azt is jelenti, hogy fontos legyen számunkra az a közösség, amely felnevelt, és amelybe érdemes energiát visszafektetni.

 

Te hol tanultad meg ezt a szemléletet? Kívülről úgy tűnik, egy folyamatosan felfelé ívelő karrierről beszélhetünk az esetedben.

Sokszor fordult elő, hogy valami nem úgy jött össze, ahogy elterveztem, de később mindig beigazolódott: az úgy volt jó. Mégis a tapasztalat leginkább abból származik, hogy van egy grafikai stúdióm, amely start up-szemlélettel működik: nincs irodánk, nincs munkaidőnk, az a fontos, hogy aki nekünk dolgozik, az az elvállalt munkát megoldja. Amikor 2005-ben végeztem a MOME-n, egy évre elmentem Párizsba új média designt tanulni, amikor pedig visszajöttem, elkezdtem a doktori iskolát, majd 2009-ben fejeztem be. Ugyan eltelt négy év, mégis úgy éreztem magam, mint egy frissdiplomás, aki nem tudja, miként legyen tovább. Annyit tudtam, hogy önálló művész szeretnék lenni, de kellett egy olyan helyzet, amelyből a bevételt meg lehet teremteni ehhez. Szerencsére ott voltam, amikor a Prezi elindult, az első tesztelők között, elmentem velük oktatni, majd eljutott odáig ez az egész, hogy alapítottam egy céget, amely preziket készít és prezikészítést oktat. Ez az egész szemlélet, a vállalkozói szellem segített a művészeti karrieremben is. Éppen a cégalapítás kapcsán jártam a CEU start up enterpreuner kurzusára: ott tanultam meg, hogy próbáljak okulni a hibámból és ne béklyóként fogjam fel a történteket.

 

Mivel foglalkozol még 2016-ban?

Augusztus közepére fejezem be az Egy harcos epikus szerelmi története című anyag fotózását, majd nekiállok a könyvtervezésnek, mely szeptemberben jelenik meg a New York Art Book Fairen, egy londoni könyvkiadó jóvoltából. Egyébként is igen jelentős szerepet játszanak a munkámban a könyvek, egy-egy kiadvánnyal érzem teljesen befejezettnek az adott munkát, egy könyvet ugyanis nem lehet bővíteni, míg egy kiállítás folyamatosan formálható, a weboldalak pedig még inkább könnyen átszerkeszthetőek. Ha azonban könyvben jelenik meg a munkám, már nem változtathatom meg a címüket, vagy nem tehetek be a többi mellé egy újabb darabot. Ráadásul a fotókönyvek erős boomját éljük, nem szabad kihagyni az ebben rejlő lehetőségeket. Novemberben pedig Prágában állítok ki, aminek egyelőre csak a témáját tudom és az nagyon izgalmasan hangzik: a klasszikus antik szobor és a kortárs fotográfia kapcsolata lesz a téma. Illetve a berlini galeristám, Robert Morat először visz el a Paris Photora, amely a kortárs fotó legfontosabb vására.



Takács Erzsébet


Fotó: Csákvári Zsigmond

Zoltan_Aron_Liliom

2018.12.14

2015-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd a Vígszínházhoz szerződött. Ő az Ózban a Bádogember, A Pál utcai fiúkban Barabás, a Háború és békében Dolohov hadnagy, Molnár Ferenc Liliom című drámájában Hugó. Nemrég Junior Prima díjat kapott. Interjú Zoltán Áronnal.

romanimo_lakatos_monika

2018.12.14

Öt magyar lemez is felkerült a World Music Charts Europe (WMCE) nemzetközi világzenei toplistájának idei összesítésére. A 150-es elitben a legjobb helyezést Lakatos Mónika érte el, akinek Romanimo című, a Gryllus Kiadó gondozásában megjelent albuma a 14. lett. Az idei évet az afrikai előadók hatalmas fölénye jellemezte a világzenében, a Top 10-ben hat helyet foglaltak el.

lazar_kati1

2018.12.14

70. születésnapját ünnepli december 14-én Lázár Kati Kossuth-díjas színésznő és rendező, kiváló művész. Pályáját a legendássá vált 25. Színházban kezdte, ezt követően az ország nagy színházainak legtöbbjében játszott, társulati tag volt. 1998 óta szabadúszó. Számos filmben nyújtott emlékezetes alakítást, legutóbb a Kincsem című játékfilmben láthattuk.

A 100 éve született Alekszandr Szolzsenyicin prófétai erejű írásai a 20. század talán legerőteljesebb irodalmi művei, amelyekkel a szovjet kommunizmus nyomorúságait és szenvedéseit leplezte le. Andrej Kovalcsuk egészalakos bronzszobrát a Nobel-díjas orosz íróról elnevezett moszkvai utcában avatták fel.

Beethoven IX. szimfóniáját szólaltatja meg az Alba Regia Szimfonikus Zenekar Dubóczky Gergely vezényletével pénteken és vasárnap a lipcsei Gewandhausban az Armel Opera Festival felkérésére. A koncerteken a szimfonikusok mellett közreműködik az Alba Regia Vegyeskar és a Primavera Kórus, valamint Sarah Kuffner szoprán, Anna Werle mezzoszoprán, Daniel Pataky tenor és Sebastian Pilgrim basszus.

Az Armel Opera Festival elsősorban operaritkaságokat és kortárs műveket mutat be. Az elmúlt 11 évben a világ minden részéről több mint 55 operát állított színpadra Budapesten és Bécsben. Különlegessége, hogy az évente öt új produkciót bemutató fesztivál nemzetközi előadói versennyel párosul, a művészi teljesítményeket nemzetközi zsűri értékeli.

A székesfehérvári Alba Regia Szimfonikus Zenekar több mint egy évszázados múltra tekint vissza. Az együttes repertoárja a barokktól napjaink zenéjéig terjed, kiemelt figyelmet szentelve az oratórikus műfajoknak.

A történet öt gyerekkori barátról szól, akiket 20 év kihagyás után újra összehoz életük legőrültebb és legkockázatosabb kalandja: a pesti balhé. A legsikeresebb tévésorozatokat jegyző Lóth Balázs első mozifilmjének forgatókönyvét az HBO forgatókönyvíró verseny fődíjasával, Kis-Szabó Márkkal és Inotay Ákossal közösen jegyzi. A vígjátékot 327 millió forinttal támogatja a Magyar Nemzeti Filmalap.

Öt év késéssel és a tervezett költség duplájáért felépült a világon páratlan kulturális komplexum, a berlini Múzeumsziget új, David Chipperfield brit sztárépítész tervezte fogadóépülete, a James Simon Galéria. A nagyközönség 2019 júliusától veheti birtokba a 4600 négyzetméteres galériát. A James Simon (1851-1932) berlini mecénás nevét viselő épület fogja kezelni a világörökségi listán szereplő múzeumkomplexum öt intézményébe, a világhírű Pergamon Múzeumba, az Altes és a Neues Museumba, az Alte Nationalgalerie-ba és a Bode Múzeumba özönlő tömeget, évi 2-3 millió embert. A Múzeumsziget a német főváros egyik legfőbb nevezetessége.

A tavaly elhunyt francia üzletember és műgyűjtő legendás könyvtárának 130 darabja között 15. századi kéziratok is szerepelnek. A könyvek többsége irodalmi mű, de mitológiai, botanikai és politikai tárgyú kötetek is találhatók a könyvtárban.

Bergé Yves Saint-Laurent társa, menedzsere és bizalmi embere volt. Együtt alapították 1961-ben a legendás divatházat, mely a dizájner nevét viseli.

Örökségi hétvégét tart december 15-16-án a Pro Urbe Civil Európai Fórum Visegrád és Bécs – Építészeti örökségünkről, Közép-Európában címmel. A neves nemzetközi szakértők részvételével zajló konferencián bemutatják azt az online fórumot is, amely az épített örökségről szóló párbeszédnek teremt felületet Európa lakossága számára.

Pro_Urbe

Harmadik Jazzkívánságműsor lemezét készítette el a Sárik Péter Trió. A formáció ezúttal kizárólag magyar pop-rock dalokat dolgozott át, valamennyit Falusi Mariann énekli. Az albumot pénteken mutatják be a MOM Kulturális Központban.

Bach-művek, spirituálék és karácsonyi dalok is megszólalnak a Magyar Rádió Gyermekkórusának koncertjén pénteken a Müpában. A Gyermekkórus együttesei – a Picurkák, a Palánták és a Nagy korus – mellett fellép a Magyar Rádió Énekkara és a Szimfonikus Zenekar kis együttese is.

„Most már túl vagyok a veszélyen” – így sóhajtott fel a kilences sorszámú szimfóniák elhíresült végzetességét babonásan átérző Gustav Mahler a maga IX. szimfóniájának befejezése után, a mű születését azonban csak alig egy évvel élte túl. A nagyszabású – Molnár Antal zenetudós szerint – végső üzenete: Ember, légy jó! Ezt a művet is hallhatjuk Mozart Három német tánca és Mendelssohn e-moll hegedűversenye mellett a Concerto Budapest előadásában december 16-án a Müpában.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma