2016.02.27
Takács Erzsébet
Puklus Pétert a művész szcénában senkinek nem kell bemutatni. Németországban három kiállítása látható jelenleg, hivatalos a legjobbak közé a Paris Photora, az egyik, Berlinben kiállított anyagából készülő fotókönyvét pedig New Yorkban mutatják be. A Kultúra.hu-nak adott interjújában elmondta: közel áll hozzá a felfogás, hogy anélkül lehetnénk hősök, hogy lemondanánk saját magunkról.
DSC_3926-2_Copy

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre (MOME) 2000-ben vettek fel, de szinte rögtön nagy dilemmával találtad szemben magad.

Az első két évben szinte csak festettem. Mivel azonban fotó szakra vettek fel, egy ideig ugyan tolerálták, hogy a fotókipakolásra, amikor az értékelésekre szánt műveinket kellett megmutatnunk, festményeket és rajzokat vittem, de két év után jelezték, hogy ez kevés lesz. Nagy dilemmát jelentett, amikor szóltak: vagy változtatok, vagy meg kell, hogy buktassanak. Választanom kellett tehát egy médiumot, végül hosszas hezitálás után eldöntöttem, hogy maradok a fotónál, holott nagyon szerettem festeni.

 

Miért döntöttél az eredeti elképzelésed mellett?

Ez volt az a közeg, amelyben jól éreztem magam, az akkori fotós tanáraim mind olyan személyiségek voltak, akikkel szerettem volna folytatni a munkát. Az egyik vezető tanárom az a Kopek Gábor volt, aki később a MOME rektora lett, most pedig a berlini Collegium Hungaricum igazgatója. A mostani berlini kiállításaimnak személyesen és mint igazgató is támogatója, nagyon sokat köszönhetek tehát neki, hosszú távú együttműködés kezdődött azokkal az egyetemi évekkel. Leginkább az ő személye tartott a fotó szakon. Annyiban azonban segítette későbbi munkámat az akkori dilemma, hogy évekkel ezelőtt elengedtem a fotózás technikai kötöttségét. Ma már úgy tekintek magamra, mint egy képzőművészre, akinek a legfontosabb munkaterülete, médiuma a fotográfia, és annak ellenére nem tartom magam fotográfusnak, hogy képzett fotós vagyok.

 

Az egyetemi évek óta tehát elég nagy változáson esett át a művészeted. Milyen anyagokkal dolgozol?

Az aprócska rajzoktól az animációkig, a filmektől a szobrászat-installációig sok mindent felölel a művészetem. Festeni ugyan már nem szoktam, de a festészet is visszaköszön, csak másként: a festészeti tudás mint hagyomány, a kompozíciós elvek, a színek kezelése mind fontos része a munkámnak. Főleg a Másfél méter című első anyagomban található meg nagyon sok festészeti, művészettörténeti utalás. És hiába nem vagyok fotográfus, valamilyen módon minden munkám visszaköt a fotóhoz, bármilyen szobrot, installációt készítek, az alapjai között találni fotográfiai hivatkozást.

 

Számos hazai és nemzetközi kiállításon vagy túl. Mit jelent számodra egy-egy kiállításmegnyitó, az, hogy egy neves kiállítótérben láthatod viszont a munkáidat?

A kiállítás pillanatában nagyon fontos szituációja ez az életemnek, a munkásságomnak, de évekkel később már nincs akkora jelentősége. Egy-egy tárlat bekerül a rendszerbe, mint a létra következő foka, amely ahhoz kellett, hogy előrébb tudjak lépni. A szakmai előmenetel szempontjából azonban kiemelhető két kiállításom, és mindegyik Amszterdamhoz köthető. A Fotografiemuseum Amsterdamban (FOAM) 2013-ban rendezhettem önálló kiállítást, amelyre azóta is nagyon sokan hivatkoznak, és keresnek meg az ottani munkám alapján. A másik, hogy a szintén amszterdami Unseen fotófesztiválra és vásárra kaptam meghívást, ahova a kevésbé ismert művészeket és az őket képviselő galériákat hívják meg. Munkáimat az akkor még Hamburgban, ma már Berlinben székelő Robert Morat Galéria mutatta be. Ez jelentette számomra az első éles kereskedelmi szituációt, ahol a teljes anyagot kétszer is eladtuk, akkora volt ugyanis az érdeklődés, hogy a sorozatot még egyszer legyártottuk. Ez a fesztivál és vásár minden évben új arculattal jelentkezik, amelynek elkészítésére minden alkalommal más-más fiatal művészt kérnek fel. A tavalyi vásárnak én voltam a kiemelt művésze, aki elkészítette ezt a kampányanyagot, amely a nemzetközi hirdetésekben, a város több pontján, az újságokban is visszaköszönt.

 

DSC_3878-2_Copy


A düsseldorfi Conrads Galériában január 15-én New Works címmel, Berlinben február 6-án Unsafe to dance néven nyílt kiállításod, előtte pedig szintén Berlinben, Robert Morat galériájában a már említett Másfél méter című anyagodat mutattad be. Mit tud nyújtani egy ilyen hármas egység?

Ez a három kiállítás teljes retrospektív és jövőt bemutató helyzetet biztosít, ennek a véletlennek köszönhetően egy országon belül tudom megmutatni a múltat, a jelent és a jövőt.

Nagy szerepe volt egyébként a mostani sikerben annak, hogy a FOAM azonos nevű magazinjának évente kiadott, Talent nevet viselő őszi számában is megjelentek a munkáim. Ebben minden évben a világ tíz-tizenöt, számukra legérdekesebb 35 év alatti fotográfusát mutatják be, ebbe kerültem én bele első magyarként. A megtiszteltetésre pályázni lehet, és ugyan nem jár juttatásokkal, de a világ több pontján, több ezer példányszámban megjelenő újságban 10-20 oldalnyi fotót mutathattam meg. Ráadásul a FOAM keretében a felkért művészek beszélgetéseken vesznek részt, vagy éppen előadást tartanak, az én prezentációmat pedig látta az az Ann-Christin Bertrand, aki a berlini C/O Berlin új tehetségek felkutatásáért felelős kurátora. Ez a két intézmény, a C/O Berlin és a FOAM Európa legnevesebb fotókiállító helye a közintézmények sorában. Az előadásom után köszönt rám a kurátor és hívott meg kávézni, aminek a végén aztán elhívott Berlinbe egy fél évvel később tartandó workshopra, amely nagyon jól sikerült, a kapcsolatot pedig azóta is ápoljuk, fél évvel ezelőtt pedig jelezte, hogy szeretné bemutatni az éppen készülő anyagomat Berlinben. Ez azért is nagyszerű, mert motoszkált bennem, hogy milyen jó lenne egyszer a C/O Berlinben kiállítani.


Mit láthatnak a C/O Berlinbe látogatók?

A C/O Berlinben a közelmúltban született és a legfrissebb, még be nem fejezett munkáim láthatók. Kisebb részét teszi ki a Handbook to the Stars című anyag, amely bemutatja, hogyan működik az emberi agy, és hogy fotókon keresztül bemutatható-e ennek megkapó jellege. Az elképzelésem ugyanis az, hogy az emberi agy ugráló struktúrában működik. Ha rád nézek, akkor emlékeztetsz valakire, akiről eszembe jut egy tárgy, amelyről pedig egy szín. Ennek megfelelően a fotóanyag is ugrál, nem egy témát ölel fel, nem csak tájképek vagy csak portrék láthatók benne, hiszen több stílus és műfaj keveredik, mégis minden egymás mellett lévő kép között fellelhető kapcsolat, még akkor is, ha ránézésre nem egy műfajúak. Ezt az anyagot a Visegrádi Alap támogatásából Szlovákiában töltött idő alatt készítettem 2011-ben. Ezt követően adtam ki egyébként az első könyvemet, amely azóta is nagy sikernek örvend, és azóta is turnézik a világban. A kiállítás másik, nagyobb részével jelenleg is foglalkozom: az Egy harcos epikus szerelmi története című anyag kiindulópontja egy fiktív, kelet-közép-európai család 20. századi története. Valójában a környezetem különböző családjaiból jövő történeteket ötvözöm az én családi történeteimmel. Például egy zsidó család, ahol a nagymama Auschwitzból tért haza, vagy egy Erdélyből betelepült família története. Ebből én önkényesen emelek ki eseményeket, és kreálok újakat, szóval több, valós család nagyon különböző történetének egyvelegét idézi meg a munkám, a több, teljesen különböző nézőpontot gyúrom össze egy nagy közössé, amely ötvözés egyébként a kelet-közép-európai olvasztótégelynek is a sajátja. A végeredménynek ugyan konkrétan már nincs köze sem a 20. századhoz, sem Kelet-Közép-Európához, de annak elemei mégis fellelhetők. A cím pedig arra a közös tudatra épít, amely szerint történelmünk hősei olyan emberek voltak, akiknek hőssé válása szükségszerűen együtt járt a halálukkal. Dugovics Titusz, Dózsa György vagy Szenes Hanna, és még lehetne sorolni. Olyan emberek történetei, akik hőssé válásába szükségszerűen bele volt kódolva a bukás is. Az én történetem azonban arról szól, hogy akkor is hőssé tudsz válni, ha nem adod fel önmagadat, a családodat vagy a jövődet.

 

DSC_3956-2_Copy


Van ebben valamiféle elvágyódás olyan országok, népek felé, ahol a hőssé válás során nem akarnak elbukni az emberek?

Igen, hiszen sokkal közelebb áll hozzám az a nyugatról jövő szemlélet, mely szerint a bukásokból tanulni kell, és legközelebb ezek a tapasztalatok segítenek át minket a nehezebb döntéseken. Egyúttal ez azt is jelenti, hogy fontos legyen számunkra az a közösség, amely felnevelt, és amelybe érdemes energiát visszafektetni.

 

Te hol tanultad meg ezt a szemléletet? Kívülről úgy tűnik, egy folyamatosan felfelé ívelő karrierről beszélhetünk az esetedben.

Sokszor fordult elő, hogy valami nem úgy jött össze, ahogy elterveztem, de később mindig beigazolódott: az úgy volt jó. Mégis a tapasztalat leginkább abból származik, hogy van egy grafikai stúdióm, amely start up-szemlélettel működik: nincs irodánk, nincs munkaidőnk, az a fontos, hogy aki nekünk dolgozik, az az elvállalt munkát megoldja. Amikor 2005-ben végeztem a MOME-n, egy évre elmentem Párizsba új média designt tanulni, amikor pedig visszajöttem, elkezdtem a doktori iskolát, majd 2009-ben fejeztem be. Ugyan eltelt négy év, mégis úgy éreztem magam, mint egy frissdiplomás, aki nem tudja, miként legyen tovább. Annyit tudtam, hogy önálló művész szeretnék lenni, de kellett egy olyan helyzet, amelyből a bevételt meg lehet teremteni ehhez. Szerencsére ott voltam, amikor a Prezi elindult, az első tesztelők között, elmentem velük oktatni, majd eljutott odáig ez az egész, hogy alapítottam egy céget, amely preziket készít és prezikészítést oktat. Ez az egész szemlélet, a vállalkozói szellem segített a művészeti karrieremben is. Éppen a cégalapítás kapcsán jártam a CEU start up enterpreuner kurzusára: ott tanultam meg, hogy próbáljak okulni a hibámból és ne béklyóként fogjam fel a történteket.

 

Mivel foglalkozol még 2016-ban?

Augusztus közepére fejezem be az Egy harcos epikus szerelmi története című anyag fotózását, majd nekiállok a könyvtervezésnek, mely szeptemberben jelenik meg a New York Art Book Fairen, egy londoni könyvkiadó jóvoltából. Egyébként is igen jelentős szerepet játszanak a munkámban a könyvek, egy-egy kiadvánnyal érzem teljesen befejezettnek az adott munkát, egy könyvet ugyanis nem lehet bővíteni, míg egy kiállítás folyamatosan formálható, a weboldalak pedig még inkább könnyen átszerkeszthetőek. Ha azonban könyvben jelenik meg a munkám, már nem változtathatom meg a címüket, vagy nem tehetek be a többi mellé egy újabb darabot. Ráadásul a fotókönyvek erős boomját éljük, nem szabad kihagyni az ebben rejlő lehetőségeket. Novemberben pedig Prágában állítok ki, aminek egyelőre csak a témáját tudom és az nagyon izgalmasan hangzik: a klasszikus antik szobor és a kortárs fotográfia kapcsolata lesz a téma. Illetve a berlini galeristám, Robert Morat először visz el a Paris Photora, amely a kortárs fotó legfontosabb vására.



Takács Erzsébet


Fotó: Csákvári Zsigmond

CC_banner

140925-Barra-sontag_masolata

2018.01.16

Nevéhez fűződik az „annyira ronda, hogy már szép” kifejezés, és ő írta az egyik legmeghatározóbb tanulmánykötetet a fényképezésről. Olyan nő volt, akit még bírálói is elismertek és tiszteltek, ő pedig egész életében ellentmondást nem tűrően állt ki az emberi jogok mellett. Ez a nő Susan Sontag volt, aki épp ma, január 16-án lenne 85 éves.

pim2_borito
2018.01.16

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) évadnyitó sajtótájékoztatót tartott január 16-án, ahol Prőhle Gergely, az intézmény főigazgatója ismertette a tervezett kiállításokat, programokat és a tagintézmények eseményeit. A PIM-ben az Arany János-emlékév kapcsán három kiállítást is rendeznek, és több egyéb program mellett külön tárlaton foglalkoznak majd Csáth Géza művészetével is.

Kaszas_Peter_fotos_masolata1

2018.01.16

Kaszás Péter dobos és énekes 2016-ban Infinity Project címmel saját albummal jelentkezett, amelyért 2017-ben megkapta az év hazai jazzalbumáért járó Fonogram-díjat. Az album kedvelt dala, a You Are The One 2018 januárjában klip formájában is bemutatkozik. A dal február 24-én a Dobosok Farsangján és május 10-én a Budapest Jazz Clubban is hallható az album más szerzeményei mellett.

Elhunyt 74 évesen Edwin Hawkins Grammy-díjas gospelsztár, akinek legismertebb dala az Oh Happy Day volt. Hawkinst a városi gospel úttörőjének tekintették, a jellegzetes vallási himnuszokat világi hangzással ötvözte. Belsőépítésznek tanult, de a hatvanas évek végén a gospelénekléssel aratott átütő sikere eldöntötte pályafutását.

Tíz újabb filmet hívtak meg a versenyprogramba a 68. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál szervezői. Ezek között szerepel Emily Atef 3 Tage in Quiberon című német-osztrák-francia koprodukcióban készült filmje, az amerikai Damsel című produkció David és Nathan Zellner rendezésében, a paraguayi-német-uruguayi-norvég-brazil-francia koprodukciós Las herederas, az iráni Khook, a francia Cédric Khan La Priere című munkája, a svéd-brit Toppen av ingenting című film és Christian Petzold német-francia színekben forgatott Transit című alkotása is.

Még január 28-áig lehet nevezni a 2016-ban elhunyt Oscar-díjas operatőr, Zsigmond Vilmos emlékét őrző, az operatőri munkát fókuszba helyező nemzetközi filmfesztiválra. A fesztivált első ízben tavaly tavasszal azzal a szándékkal szervezték meg, hogy a szegedi születésű operatőr emlékét, művészetét ébren tartsa, munkásságát, személyiségét minél szélesebb körben megismertesse, és ezt a tudást az újabb nemzedékeknek átadja.

Meghalt január 15-én Ökrös Oszkár Kossuth-díjas cimbalomművész, a 100 tagú Cigányzenekar szólamvezetője és szólistája. Az 1957-ben Szolnokon született előadóművész hatéves korában nagyapja irányításával kezdett cimbalmozni. Nyolcévesen megnyerte a Magyar televízió népzenei versenyét hangszeres szólista kategóriában. Tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában végezte, később a Zeneakadémián Gerencsér Ferenc tanítványa volt. A legnagyobb népi együttesekkel szinte az egész világot bejárta az Egyesült Államoktól Vietnamon át Ausztráliáig. Ökrös Oszkárt az Emberi Erőforrások Minisztériuma a családdal egyetértésben saját halottjának tekinti.

Kölcsey Ferenc Himnuszának autográf kéziratát, valamint a költeményt megzenésítő Erkel Ferenc Himnusz-partitúra kéziratának eredeti példányát is megtekintheti a nagyközönség a magyar kultúra napjának alkalmából január 19-én és 20-án Nyíregyházán. A magyar kultúra napjának megyei rendezvénysorozata 21-én a szatmárcsekei református templomban folytatódik.

Kiváló fiatal énekesek jelentkezését várják a Nemzeti Ifjúsági Kórusba, amely a Kodály-emlékév egyik 2018-ra áthúzódó nagyszabású eseménye a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Intézete szervezésében. A kórus a július végi egyhetes felkészítő kurzus után öt koncertből álló turnéra indul, amelynek lesznek határon túli helyszínei is.

sheet-music-1229481_960_720

Ismét jótékonysági gálát szervez Radó Denise színész-rendező a Gazdagréti Szent Angyalok Plébánián. A már hagyományosnak nevezhető programban ezúttal sem csak ismert művészek lépnek a közönség elé, hanem például a Szolnoki Liget Otthon tehetséges gondozottjai is. A lélekemelő délután bevételét fogyatékkal élőkkel foglalkozó intézetek kapják.

Ingyenesen látogathatják a Veszprémi Petőfi Színház előadásait a hetvenöt év feletti nézők. A Veszprémben és környékén élő idős emberek december 1-jétől élhetnek a lehetőséggel – jelentette be veszprémi sajtótájékoztatón a teátrum igazgatója.

Több mint ezer vasútmodell zakatol majd keresztbe-kasul december 2-án és 3-án a Gellért Hotel termeiben, elhozva az advent hamisítatlan hangulatát. Az Adventi Mesehotelben a terepasztalokon suhanó vonatokon túl lesz Mese-Szalon többek között csipkeszoknyás tündérkékkel és meseshow Eliza vendégeivel.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma