NFZ_Bartok_728x90mm_Kultura_hu_1_002

2019.08.21

„Nekem a csakazértis az egyik szupererőm: nem fogok beledögleni valamibe, amit túl is élhetek. Meg az, hogy képes vagyok örülni. Annak is, amit más tett hozzá a világhoz" – mondja Bonczidai Éva Oláh János-ösztöndíjas szerkesztő. Portréinterjú.

Bonczidai_Eva_4
Bonczidai Éva
Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor


Kezdjük egy asszociációs játékkal. Hoztam neked fotón Ámmer Gergő, Derkovits Gyula-ösztöndíjas szobrászművész alkotásai közül néhányat. Hogy érzed, melyikhez van közöd?

Ammer_Gergo_Alterego_IIIAmmer_Gergo_Alterego_G_


Ammer_Gergo_Victim
Ámmer Gergő: Victim


A bekötözött fejű portrét választanám. Mondjuk, hogy katona. Talán épp az első világháborúból. Ennek az időszaknak a döbbenete valahogy közel áll a lelkemhez.

Hat évig éltünk a Gyergyói medencében, ebből öt évet Gyergyóalfaluban. Az ottani szomszédunk és barátunk, Kassay Péter mesélt a nagyapja hagyatékáról: egy háromszéki legény, már három éve volt katona, de mielőtt leszerelt volna, kitört a háború, vitték, négy évet szolgált a fronton. Végigfényképezte a „vasszékelyek” útvonalát, és közben verseket írt. (Az Előretolt Helyőrség centenáriumi lapszámát az ő képeivel illusztráltuk, és ott a történetét is megírtam.)

 

kassay_janos_portre
A kép hátoldalán kézzel írt felirat: Oroszország-Volhíniában történt felvétel 1916. március 15-én.
Kassay János őrmester – a háború huszadik hónapjával a vállaimon


2014-ben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban dolgoztam, akkor pár hétig ott állomásozott a vándorkiállítás, amelyet Kassay János őrmester képeiből állítottak össze. Nagy élmény volt ott kamaszokat végigvezetni. Azzal kezdtem a beszélgetést, hogy ha most indulniuk kellene a frontra, mit vinnének magukkal? Volt, aki gyufát, öngyújtót, telefont, térképet, szalonnát, gyógyszert – általában ilyen földhözragadt túlélési stratégiák vetődtek fel. Aztán megmutattam azt a képet, ahol nem messze a lövészárkoktól katonák zenélnek: volt, aki hegedűvel indult a háborúba. És volt, aki fényképezőgéppel. Biztos nem véletlen, hogy épp ők élték túl azt a négy év borzadályt.


Tehát egy háromszéki legény miatt választottad épp ezt a szobrot?

Nemrég beszélgettem egy népzenekutatóval, többek között arról is, hogy a „Mi a te nótád?”-kérdés mennyire az identitásodra kérdez rá, hiszen a válaszodból kiderül, ki vagy te. Nem ismerek sok népdalt, de elgondolkodtam, melyik lehet a „nótám”. Furcsa volt, hogy csak katonadalok jutottak eszembe. Gyerekkoromban mindig szívesen hallgattam az éneklő bácsikat a lakodalmakban. (Ez Szilágyballán volt.)


Szilagyballa_a_szolohegyrol
Szilágyballa a szőlőhegyről


Amikor pihentek a zenészek, nótázni kezdtek az asztaloknál ülők. Sokszor épp a berukkoló legények búcsúdalait énekelték, és valahogy mindig rácsodálkoztam, hogy egy ember, aki meglehet, hogy a halálba indul, azt fájlalja a legjobban, hogy az a barna lány csalfa lett. Pár éve még az is szokás volt a falumban, hogy a fiatalok énekelve kísérték ki az állomásra a katonának indulókat. Még békeidőben is volt abban a búcsúzásban valami gyönyörűségesen drámai. De ma már másként borzongok bele ezekbe a dalokba – két fiam van.

 

Ez a szobor számodra a határhelyzetekről is szól?

Az első világháborús korszak talán leginkább arról szól. Határokkal szembesítette az embert önmagán belül is, de igazolta, hogy a határokat mások is átszabhatják fölöttünk. Manapság trendi a határfeszegetés – valahol elvárás is. De ezek gyakran semmiségekről szólnak. Mit jelent lefutni a maratoni távot, vagy leugrani valami félelmetes magasból ahhoz képest, hogy egyszer csak meg kell békélned azzal, hogy elértél a falig? Hogy valóban ott a határ, és roncsolódás nélkül nem lépheted át?


Kassay_Janos_fotoja
Kassay János fotója


A szoborra visszatérve: lehetne egy alvó arc is, vagy egy sebesült katona fájdalmas arckifejezése, de akár egy levágott fej is. Határhelyzet persze: ha valakinek már a fejét, a nyakát kötözték be, akkor oda kell egy jó adag „csak azért is” a túléléshez. Ez a fajta konokság rám is jellemző. Például a profilképem – ma már ez is önmeghatározás – a Ceaușescu diktatúra idején elpusztított Bözödújfalu helyén készült. Két éve leeresztették a vizet, és a kiszáradt iszap a hatalmas repedések között zöldülni kezdett: ezekkel a gizgazokkal szelfiztem, ez is „csak azért is”. Nekem ez a „csakazértis” az egyik szupererőm. Meg az, hogy képes vagyok örülni. Annak is, amit más tett hozzá a világhoz.


szelfi_a_bozodi_to_feneken_res
Szelfi a bözödi tó fenekén (2017)

 

Gyakran jelenetekben, helyzetekben foglalsz össze egy-egy témát, színházi szemmel nézed a világot?

Talán számít az, hogy színháztudományokat tanultam Kolozsváron. De nem a színház miatt érdekelt. Nagyon tetszett az, hogy nem csak egy szempontot adott a világhoz, irodalmat tanultunk, pszichológiát, antropológiát, szociológiát, művészettörténetet, újságírást, színháztörténetet.


Gyergyóalfaluban alapítottátok az Antropocentrum Egyesületet, ott sem volt éles határvonal a különböző művészeti tevékenységek között.

Még a kolozsvári életünkben szembesültünk azzal, hogy kell egy egyesület, ha hátteret szeretnénk biztosítani a vidéki életre irányuló, kortárs kérdésekre választ adó kutatásoknak. Aztán a férjem irodalomtanár lett Alfaluban, de egy költőnek talán szűk keret ez a tananyagátadó robot, és már a kezdetektől sok más módon nyitogattuk a világot az ottani fiatalok előtt: irodalmi kört szerveztünk, színjátszó csoportot, filmklubot, táborokat, majd többnapos fesztivált úgy, hogy csak ketten voltunk felnőttek a csapatban, és kendőben rámkötve ott volt a pár hónapos fiam is.


Bonczidai_Eva_1
Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor


Volt ebben valami világmegváltó lendület, ilyen hülye, romantikus illúzió, hogy valami fontosat csinálunk. Ennek a lelkesedésnek is köszönhető, hogy ezt a falusi rendezvényt komolyan vették: a fesztivál idejére több száz középiskolás érkezett a faluba Erdély különböző vidékeiről, írók, költők, képzőművészek, zenekarok, újságírók, tévések.


Négy év után egyik napról a másikra torpant meg ez az egész, a következő fesztivál idejét nem tudtuk összeegyeztetni a helyi művelődési ház programjával, magyarán nem volt hely. A városba – bár hívták – nem akartuk vinni. Nekünk fontos volt, hogy ez épp itt, a faluban legyen. Furcsa nosztalgiát érzek néha az ottani évek iránt, pedig sokfajta csalódással és tanulsággal gazdagodtunk. De a „csak azért is”-ben épp ez a jó: nem fogok beledögleni valamibe, amit túl is élhetek.


Az egyesület is megmaradt.

Igen, és a régi csapatból többen fontos szereplői most is az életünknek. Az egyesület most Etéden működik. Etéd egy csudahely Székelyföldön. Egy régi gyógyszertár korábban államosított és megrongálódott épületét próbáltuk ott élhetővé tenni – ez volt a másik, észérveket mellőző álmunk. Ma már az otthonunk. Az egyik.


Bonczidai_Eva_2
Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor


Hogyan került központba a szerkesztői tevékenység?

2015 nyarán, amikor Etédre költöztünk, egy igen kusza, néha kilátástalannak ható időszakot éltünk meg. Az a fajta „hogyan tovább?”-helyzet, amikor még nem pakolsz ki a kartondobozokból, mert nem tudod, meddig maradsz, nem íratod be az iskolába-óvodába a gyereked, mert elképzelésed sincs, hogy ősszel itt lesztek-e még.


Egy este, amikor tüzet gyújtottuk az udvaron, meg is jegyeztem, hogy most jöhet a gondviselés, mert lövésem sincs, mit kellene tennünk. Másnap szólt a telefonom, hogy volna-e kedvem ismét szerkesztőként dolgozni. (A gyerekek születése előtt Kolozsváron a Krónika kultúra rovatát szerkesztettem.) Ezért jöttünk Budapestre, és rengeteg segítséget kaptunk, sok jó embert rendelt mellénk a gondviselés – általuk itt is itthon vagyok.


Bonczidai_Eva_3
Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor


Újra kellett tanulni azt a fajta alázatot, ami a napi sajtó szerkesztéséhez szükséges. Nem az örökkévalóságnak írsz, és az életedből sok-sok óra megy el láthatatlan dolgokra – a szerkesztői munka eredménye igazából csak akkor látszik, ha rosszul csinálják. Amikor láttam, hogy megfelelek az Oláh János szerkesztői ösztöndíj-pályázat minden kritériumának, megszólítva éreztem magam, hogy talán azt is kipróbálhatom, milyen egy kiadói szerkesztői munka. (Az MMA Kiadóval kötöttünk együttműködési megállapodást.) A napilapos szerkesztés mellett, az Előretolt Helyőrség indulásától már hetilapos szerkesztői tapasztalataim is voltak. A helyőrséges munka ismét visszahozta azokat a dolgokat az életembe, amikért már korábban is dolgoztunk: megszólítani a vidéken élőket, és valahogy egészben látni a kultúránkat és benne az embert. Igazából a lap indulásakor éreztem azt, hogy tényleg megérkeztünk Budapestre, de nem üres kézzel, hiszen van mit mondanunk.


A gyergyói múzeumban kollégám volt Szőcs Levente, egyike azoknak a fiatal néprajzkutatóknak, akik kitaláltak egy rendhagyó tárlatot: ebben egy fiktív személy életútját követhetjük az 1920-as évektől az 1989-es román forradalomig. A tárlat két úton is bejárható volt a főhős, Anna döntésének függvényében.


anna_varrott_szuro_002
Az Anna – Változatok székely asszonysorsra című kiállítás egyetlen stilizált tárgya

a magzatelhajtást jelző stációnál – a székelyudvarhelyi kiállítás egyik látogatója alkotta


Felkértek, hogy dramaturgként segítsek ezt az ötletet kibontani, ugyanis egy hangjáték vezetett végig a kiállításon, ahol a tárgyak nem tárgyként voltak érdekesek, hanem a hétköznapok tanúiként. Ez volt az első külhoni kiállítás, amit bemutattak a Magyar Nemzeti Múzeumban is.


Szép példákat hozhatunk határokon átívelő magyar múzeumi együttműködésekre, de általában innen, Magyarországról vándorolnak oda kiállítások. Nagy öröm volt, hogy része lehettem ennek a sok szakmai vitát is generáló kiállításnak. Egyszer én magam is tanúja voltam, hogy ez a furcsa kóborlás egy élet díszletei között milyen folyamatokat indított el a látogatókban: mesélni kezdtek – a saját családjuk történetét, a felnevelt gyermekekét és az angyalcsinálók áldozataiét is. Beleborzongtam abba, hogy számomra idegenek évtizedek óta elhallgatott történeteiket kezdik hangosan kimondani. Ez 2017 végén volt.


MTI_Mathe_Zoltan_2018januar31
Fotó: MTI/Máthé Zoltán


Akkoriban restaurálták az Arany János-szoborcsoportot a Múzeumkertben. Írtam egy riportot a restaurálásról, és ezt, amikor visszahozták a megújult szoboralakokat, több más emlékkel együtt egy időkapszulában elhelyezték Toldi Miklós bal combjában. Amikor láttam az MTI fotóját, hogy egy daru emeli vissza a szobrot a talapzatára, mögöttük pedig ott a múzeum homlokzata a kifeszített pannón olvasható felirattal: Anna – Változatok székely asszonysorsra, úgy éreztem, végre közöm van ehhez a városhoz.


Szente Anita

MNSZ_Luxemburg_grofja

2019.09.21

Szeptember 21-én ünnepeljük a magyar dráma napját. Ebből az alkalomból ajánlunk néhányat az új színházi évad bemutatóiból, melyek között filmek és klasszikus nagyregények adaptációi, illetve zenés produkciók is szerepelnek.

kovacsolas_1
2019.09.20

Hogyan lesz ma valaki kovács? Mesterség ez, vagy művészet? Hogy került egy a 17. században épült, a párizsi kommün idején leégett palota kapuja Pápára? Többek között ezeket is megtudtuk Lehoczky János kovács iparművésztől.

hattyuktava_600x346

2019.09.20

Idén újra Budapestre látogat a Moszkvai Balett: A hattyúk tavát december elején három alkalommal láthatjuk az Erkel Színházban. Csajkovszklij művét Emelianov Anatolij, a társulat alapítója, az orosz kultúra lovagja koreografálta. Interjú.

A beszélgetős, felolvasó színházzal is kiegészített sorozat a Nemzeti Galéria C épületében lesz. A szezon első estjét szeptember 24-én tartják. Az irodalmi est középpontjában az őszi, szüreti időszak és a bor áll.

Az emberi erőforrások minisztere az MTI-nek elmondta, hogy Magyarország és Montenegró szeretné megerősíteni kulturális, oktatási, egészségügyi és tudományos kapcsolatait. A mostani út előzményeként néhány hónapja az illetékes montenegrói tárcavezetők Budapestre látogattak, ahol már vázolták az együttműködési lehetőségeket. Kásler Miklós áttörőnek nevezte a podgoricai megbeszéléseit. Aleksandar Bogdanovic művelődési miniszterrel abban állapodtak meg, hogy Magyarország aktívan részt vesz a montenegrói filmipar kialakításában, valamint hogy szorosabbra fűzik a kapcsolatot az előadóművészet, a magaskultúra, a népzene, a néptánc, a fordítások és a művészcserék területén. Podgorica számít arra, hogy montenegrói-osztrák-magyar együttműködésben a közös történelmi építészeti emlékeket, kegyhelyeket, illetve az épített kulturális örökséget ápolni tudják, azaz a megóvást, a restaurálást és a fenntartási feladatokat a továbbiakban egymással összehangolnák az országok.

A Vers – mindegy kinek sorozat első videóját, amelyben az előadóművész Ady Endre Áldásadás a vonaton című költeményét szavalja el, két hét alatt több mint 120 ezren nézték meg a Facebookon. A sorozatban Lutter Imre klasszikus és kortárs költők ismert, vagy kevésbé ismert verseit egyedi hangvételben, filmes eszközökkel fűszerezve adja elő. Minden versfilmhez készül egy beszélgetés is, amelyben Lutter Imre Vlasits Barbara színésznővel osztja meg gondolatait az elmondott költeményekről.

A gyűjteménybe ezúttal egy Ikarus 211-es és egy Ikarus 280-as kerülhetett be. Az előbbi típus a 200-as típuscsalád egyetlen nagyobb szériában gyártott midibusza volt. Összesen 5650 darab készült belőlük 1974 és 1990 között; szinte kizárólag csak a hazai és az akkori NDK piacra. Az Ikarus 280-as az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár legsikeresebb, világszerte ismert és használt városi-elővárosi csuklós busza volt. Becslések szerint az 1970-es és 1980-as években a világ csuklósbusz-gyártásának a kétharmadát ez a típus tette ki.

Október 22-én a Juan Diego Flórez, az operavilág ünnepelt előadója ad koncertet az Erkel Színházban, ahol a műfaj legismertebb áriái mellett az operettirodalom legismertebb dallamai is felcsendülnek az Operaház zenekarának kíséretében. Juan Diego Flórez hangja a tenorok és azokon belül is a „bel canto” tenorok között is ritka kincs. Kezdetben főként Bellini-, Donzietti- és Rossini-szerepek kaptak helyet repertoárjában, mostanra azonban, ahogy hangja érettebbé, előadásmódja erőteljesebbé vált, szép számmal találkozhatunk Mozart, Verdi és Puccini áriáival is.

Díjátadóval, nyílt próbákkal, színházi előadásokkal, kulisszajárásokkal ünneplik a színházak országszerte és a határon túl is a magyar dráma napját a hétvégén.

bitskey_psota_harmadik_csengetes

Szeptember 26-án 19.00-kor a MOM Kulturális Központban ad koncertet Sebestyén Márta. A műsoron felcsendülő dalok évszázadokon és népeken ívelnek át, írott forrásokból és a szájhagyomány gazdag tárházából egyaránt merítve.

Koncertekkel, családi, gasztronómiai és művészeti programokkal várják az érdeklődőket szeptember 27. és 28. között a Bartók Béla úton az Eleven Ősz fesztiválon, amelynek középpontjában idén a digitális kultúra áll.

Az ősz egyik legfontosabb kulturális seregszemléjénm a 28. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon számtalan műfaj képviselteti magát a kortárs zenétől a táncművészeten és az operán át a könnyű- és világzenéig, de megjelenik a programban a dzsessz, a képzőművészet, a színház és az irodalom is szerte a főváros kulturális intézményeiben és közterein.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma