IDO_KEP_banner_728x90_2_002

2018.04.19

Jártatok már úgy, hogy egy színházi előadás után csak azért tudtatok felkelni a székről, mert úgy éreztétek, muszáj állva tapsolnotok? Éreztétek már, hogy egy darab megrágott, majd kiköpött titeket? Azok, akik a MITEM keretében részt vettek a Berliner Ensemble A bádogdob című előadásán, bizonyára igennel válaszolnak e kérdésekre. Elárulom, miért!

Oskar Matzerath jóformán még meg sem született, amikor rádöbbent, hogy a világ menthetetlenül a katasztrófa felé sodródik. Szülővárosa, az 1924-es Danzig a nemzeti szocializmus bölcsője, ahol egy cseperedő gyermeknek kevés esélye van a boldogságra. A túlélés reménye csak akkor csillan fel előtte, amikor anyja egy bádogdobot ígér neki. Egy művész groteszk élete rajzolódik ki előtte, annak minden kétértelmű indítékával és következményével. Oskar harmadik születésnapján eldönti hát, hogy nem fejlődik tovább: megfigyelő és dobos marad.

Az ő szemén keresztül, alulnézetből látjuk a fasizmus megszületését: egyéni élményeken keresztül láttatja a Harmadik Birodalom történetét. Egyszerre tanú és kívülálló, bírája és résztvevője egy olyan világnak, amelyben lehetségessé vált a holokauszt gyökeres szakítása a civilizációval. Ily módon pedig óhatatlanul is felmerül benne a személyes felelősség kérdése e kilátástalanul sötét világban.


Badogdob_4_Copyright_Birgit_Hupfeld

 

Röviden így hangzik Günter Grass 1959-es, A bádogdob című könyvének története. E regény, illetve Volker Schlöndorff belőle készített filmadaptációjának ismeretében döntöttem úgy, hogy az április 10. és 29. között zajló V. Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) keretében a Berliner Ensemble előadását választom.

 

A filmek iránti rajongásom és elkötelezettségem miatt a kelleténél jóval kevesebbet járok színházba, ezért szinte kötelezőnek éreztem, hogy a MITEM alkalmából a moziszéket a színházi nézőtérre cseréljem, ahhoz azonban nem voltam elég bátor, hogy egy számomra teljesen ismeretlen című előadást szemeljek ki. Így kötöttem ki a Berliner Ensemble április 16-án este műsorra tűzött monodrámáján, melynek ismertetőjét olvasva úgy vélekedtem, „keményvonalas színház” vár. Mintha egy kísérleti filmre ülnék be. Vagy egy cseppet sem finomkodó szerzői filmre, amely igazán igénybe veszi a lelkem – gondoltam, és így utólag bevallom: egyáltalán nem álltam messze a valóságtól, sőt.


BE_Die_Blechtrommel_8_Copyright_Birgit_Hupfeld

 

Az előadást megelőző néhány órában a Günter Grass-kötetet forgattam, és azon tűnődtem, mire számíthatok. Miféle színdarabot lehet készíteni ebből a meglehetősen súlyos könyvből? Vajon mennyien lesznek egy monodrámán? Milyen lesz német nyelvű előadást felirattal nézni? Egyáltalán, hogy feliratoznak a színházban? Ilyen és ehhez hasonló kérdések társaságában sétáltam hát el az otthonomtól a Nemzeti Színházig, a Gobbi Hilda Színpad bejárata előtti tömeg látványa azonban egy pillanat alatt eloszlatta minden kétségem. Tizenöt percet álldogáltunk a folyosón, várva arra, hogy beléphessünk a terembe. Én ez idő alatt a környezetemet figyeltem: azokat a színházba járókat, akik a Berliner Ensemble repertoárjáról beszélgettek, és tapasztalt lévén nálam jobban tudták, milyen élmény vár minket. Aztán egyszer csak kinyílt az ajtó, és szépen lassan mindenki elfoglalta a helyét – itt fontos megjegyeznem, a színházjegyen nem szerepelt semmilyen szám vagy betű, mindenki oda ült, ahova kedve tartotta, ez pedig valamiféle biztonságérzetet adott nekem a félhomályba vesző sorokat kémlelve. Gyorsan le is ültem a negyedik sor legszélső helyére, és felfedeztem, a „színpad” még így is szinte karnyújtásnyira lesz tőlem.

 

Ezen azonban nem volt túl sok időm gondolkodni: az ajtókat becsukták, a fények kialudtak, a terem elején lévő – szerintem nedves homokkal feltöltött – emelvény (nevezzük „színpad”-nak) pedig helyet adott Nico Holonicsnak, vagyis annak a színésznek, akihez foghatót talán még sosem láttam. Legalábbis élőben biztosan nem. Félreértés ne essék, nem a fizikai megjelenésére gondolok, hanem arra az elragadó, minden létező emberi érzelmet felvonultató játékra, amellyel életre keltette Oskar Matzerath figuráját. Azt a figurát, akit a regényt olvasva egyszerre kedveltem és gyűlöltem, akinek szavai egyszer megmosolyogtattak, egyszer pedig belém fojtották a levegőt is.


BE_Die_Blechtrommel_1_Copyright_Birgit_Hupfeld

 

A bádogdob főhőse, Oskar harmadik születésnapján elhatározza, hogy ennyi volt, ő bizony nem nő tovább, helyette bádogdobjával és fülsiketítő, poharakat és hatalmas ablakokat ezer szilánkra zúzó sikításával szembeszegül a világgal. Az öntörvényű, ellentmondást nem tűrően vad, olykor beteges módon szókimondó Oskar alakja a fantáziámban, illetve Volker Schlöndorff 1979-es filmjében is egészen más volt, mint Nico Holonics alakításában, de úgy hiszem, mostantól mindig az ő arca rémlik majd fel előttem, mikor arra gondolok, hogy „a barna szemű nem lát át a kék szeműn”. Oskar kék szemei nemcsak kémlelik, de analizálják, mi több, bírálják is azt a világot, amely a történetben megjelenik. Ez a világ pedig nem más, mint a valóság, annak is az az időszaka, amelyre sokszor igyekszünk nem emlékezni.

 

Günter Grass életét végigkísérte a Németország nevében elkövetett szörnyűségek miatt érzett lelkifurdalás. A bádogdob kísérlet arra, hogy láttassa, miképp csábították el őt a nemzeti szocilista és fasiszta eszmék, és hogy megszólaltassa az ellenvélemény dobját. Oliver Reese rendezésében az örök dobos történetét végig a főszereplő szemszögéből láttatja, Nico Holonics pedig egymagában képes volt megjeleníteni a fasiszta világ szörnyűségét és a benne élő egyének személyes felelősségét, ráadásul úgy, hogy játékának köszönhetően a közönség egy óra ötven perc alatt érzelmek egész skáláját élte át. Jó, csak a magam nevében beszélek, de én… Én olyannyira belefeledkeztem a színész játékába, hogy el is feledkeztem róla: egyébként német nyelvű előadást nézek felirattal. Pedig az első pillanatokban még azon tűnődtem: hogy tudok majd egyszerre figyelni a színész arcára és a „színpad” felett elhelyezett kivetítőre? Amint a fénybe lépett, Nico Holonics megragadott engem, én pedig olyan természetességgel fogadtam be életem első idegen nyelvű színházi darabját, mintha csak feliratos filmet néztem volna. Olyat, amely igazán igénybe veszi a néző lelkét.


BE_Die_Blechtrommel_3_Copyright_Birgit_Hupfeld

 

Nico Holonics Oskarja ugyanis nem finomkodott: nem fogalmazott szofisztikáltan és nem pironkodott, ha a szex került szóba, ahogy akkor sem, mikor közölte Istennel, mennyire utálja őt. Nico Holonics Oskarja – akárcsak a könyvbéli – vulgáris volt, a szó minden értelmében. És pazar. Megbabonázta a közönséget és bebizonyította: egyetlen ember is elég ahhoz, hogy a nézőtéren ülő száz katarzist éljen át. „Hatalmas színészi teljesítmény!” – írták a Frankfurter Rundschau című lapban, e kijelentéssel pedig csak egyetérteni tudok. Nem kellett grandiózus díszlet, se magával ragadó zene, de még színésztárs sem, csak Nico Holonics. Egy rendkívüli színész, akinek hála a darab végén úgy éreztem, csak azért vagyok képes felkelni a székről, hogy állva tapsoljak. És ezzel nem voltam egyedül.


A MITEM részletes programja a www.mitem.hu honlapon érhető el, a MITEM kapcsán írt korábbi cikkeink ITT, ITT és ITT olvashatóak.


 

Tóth Eszter

Fotó: mitem.hu/Birgit Hupfeld

lukoviczky

ahogy_eddig

2019.04.19

Egy magyar vizsgafilm, Moldovai Katalin Ahogy eddig című rendezői diplomafilmje is meghívást kapott a május 14-én kezdődő 72. cannes-i fesztiválra, a filmes egyetemek legjobbjait felvonultató Cinéfondation programba.

btf_190420_wigama_lekko_c_sin_oliver

2019.04.19

Nagy Dániel Viktor előbb vágyott zenei karrierre, mint színészi babérokra. A sors mégis másként keverte a kártyákat: már ismert színészként alapította meg tavaly a Wigama Lekko névre keresztelt együttest Hrutka Róberttel, első lemezüket pedig április 20-án a Budapesti Tavaszi Fesztiválon mutatják be az Urániában.

190412_sunny

2019.04.19

Teltház, érdeklődő tekintetek, a színpadon hangfal, mikrofon, szintetizátor, mellette hatalmas, púderszínű selyemvirággal fedett fejű nő ül egy nagy doboz tetején, az arcát nem látjuk. Szürreális törzsi jelmezben, a fején cserepes virággal egy férfi érkezik, őt követi a társulat további nyolc tagja, és kezdődik a show. Emanuel Gat, aki immár ötödször jár nálunk, az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon Sunny című művével arat tapsvihart.

Egy antarktiszi expedíció a Viktória-föld északi részén bukkantank a kéznagyságú nyomra, mely az archosaurus nemhez tartozó állattól származik. Emellett a kutatók a Déli-sarktól mintegy 1700 kilométerre erdők megkövesedett maradványait fedezték fel. Ez arra utal, hogy 200 millió évvel ezelőtt az Antarktisz nem az a jeges kontinens volt, mint ahogyan azt ma ismerjük.

Az aranyozott, ezüst gótikus kehely, mely a talpába vésett felirat szerint egykor a diósgyőri eklézsia tulajdona volt, Luxemburgi Zsigmond idejéből származik, aki Nagy Lajos király vejeként lépett a trónra, majd német-római császárként a nemzetközi politika egyik irányítója lett. A kehely a 15. századból maradt fenn, és a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményéből érkezett a királynék várába szeptember végéig. Az ötvöstechnika, mellyel díszítették, Velencében alakult ki, magyarországi elterjedése a szoros magyar-olasz kapcsolatokkal, különösképpen Zsigmond velencei háborújával és gyakori itáliai tartózkodásával magyarázható.

Az egyelőre ismeretlen szövegek tartalmazhatják Kafka több, az író halála után befejezetlenül megjelent művének végét is, és fényt deríthetnek a világirodalom egyik legrejtélyesebb alakjára, akinek kulturális örökségére Németország és Izrael is igényt tart. A szövegekkel kapcsolatos hercehurcát akár maga Kafka is írhatta volna, annyira abszurd, hiszen egy olyan gyűjteményért folyt a harc, amelynek senki nem ismerte a tartalmát.

Csaknem 13 500 éves sírt tártak fel a dél-kínai Kuangtung tartományban, melyben egy guggoló pózban elhelyezett női holttestre bukkantak a régészek. A holttest egy 13 és 18 év közötti lányé, akinek azonban hiányzik a feje. Ez a Kínában valaha talált legrégebbi sírhely, amelyben a halottat szándékosan egy bizonyos pozícióban helyezték örök nyugalomra. A holttest különleges testhelyzetéből primitív vallásos hiedelmek megjelenésére lehet következtetni.

A Duna-korzón felállított színpadon koncerteket, iparművészeti bemutatókat, népzenei és néptáncműsorokat láthatnak az érdeklődők, szombattól húsvéthétfőig pedig a tojásfestők, tojáspatkolók munkáját is megtekinthetik. A Deák téren és a Fővám téren a minőségi kézműves termékeké és étkeké a főszerep, a Városháza parkban pedig a gyerekeknek kínálnak előadásokat, az ünnephez kapcsolódó játékokat és kézműves foglalkozásokat.

Koncertek, tojásfestés, interaktív gyermekelőadás és néptáncbemutató is várja az érdeklődőket húsvétvasárnap és húsvéthétfőn az Ibolyanap elnevezésű családi rendezvényen a Gödöllői Királyi Kastélyban.

ibolyanap

Életre kelnek a húsvéti hagyományok, változatos programok várják a látogatókat az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban rügyfakasztó vasárnap és vízbevető hétfőn.

A Fővárosi Nagycirkuszban húsvéti programokkal, az artistaképzősök produkciójával és új műsorral várják az érdeklődőket a húsvéti hétvégén és a cirkuszi világnapon.

Már pénteken elkezdődik a négynapos húsvéti fesztivál a világörökségi Hollókőn. A Nógrád megyei faluban gazdag folklórprogram, palóc gasztronómia, népszokások, koncertek, családi- és gyermekprogramok várják a látogatókat.

© 2013 Emberi Erőforrások Minisztériuma